2014. október 26., vasárnap

Extraterrestrial (2014)

Mióta csak megláttam a trailer-ét, azóta vártam ezt a filmet. Egyrészt, mert mint azt már többször is említettem, gyermekkorom egyik legreálisabb félelme (természetfeletti, földöntúli témában természetesen) az UFO-k, a másik bolygóról érkező látogatók, az "eltérítésnek" elkeresztelt emberrablások. Fasza kis táptalajra hullottak az UFÓ-magazin, a "Harmadik típusú találkozások" - sorozat, és a Whitley Strieber, Budd Hopkins könyvek magjai ifjonti elmémben, amelyek természetesen még a mai napig a könyvespolcomon sorakoznak. Úgy látszik lételemem a parázás, és ezt már kora ifjúságomban is szívesen gyakoroltam, párnával a fejemen aludtam, félve, hogy egyszer csak arra ébredek, hogy szürke, baszott nagy szemű lények állják körül az ágyamat, aztán egyszerre csak hipp-hopp, jön az anális szonda, ami még a legkevesebb a többi borzalom mellett, ami vár rám. Ilyen alapokkal természetes, hogy ez a téma a mai napig gyenge pontom a régen rengeteget összeolvasott  élményekkel megfűszerezve, és mindig erős érdeklődésre ad okot, ha a horror területén történik egy ilyen irányba való elmozdulás. Ha össze akarnám kotorni az igen szegényesre sikeredő kínálatot, és, ha valakit érdekel, vagy, ha nem, leszarom, felsorolok néhány a zsánerben leledző alkotást a bejegyzés végén. Az azonban észlelhető a készült filmek dátumából, hogy bár az a nagy UFO-láz letűnt valamikor a '90-es évek közepén, manapság gyakrabban veszik elő a készítők a földönkívülieket, gondolom a kissé kimerült rémfilm-kincsesbányák kiaknázatlan tárnái felé igyekeznek orientálódni. És máris itt vagyunk, 2014-ben, ahol az "Extraterrestrial" megérkezett közénk, én várva vártam, mert az előzetesek mindenképpen biztatóak voltak. Szerencsére nem kellett csalódnom. Úgy látszik mostanság elég sok jó mozi készül, éppen ezért elnézést kérek, hogy egy újabb pozitív csengésű kritikát teszek szerény kis asztalunkra. De hát ennek csak örülnünk kell, nem?
 Vegyük elő "Grave Encounters" című filmet, amely az egészen kellemes, ijesztgetős kézi kamerás horrorok között jegyezhető. (Nekem különösképpen, hiszen igen szép emlékem fűződik hozzá.) Nos tehát a Stuart Ortiz és Colin Minihan író-rendezőpáros, amely ebben a kis kommunában a "The Vicious Brothers" néven fut, elsőként azt készítette el, majd a második részbe is bele tette a kezét, de csak mint forgatókönyvírók. Sok panasz nem lehet ám rájuk, bár a "Found footage" stílus már gyaníthatóan a könyökünkön jön már ki, ennek ellenére sikerült maradandót készíteniük, mind hangulatban, mind rémisztgetésben. Most pedig leporolták az UFO-s témát, és, ha lehet most igazán megmutatták a tehetségüket.   Említésre méltó a szereplők között Michael Ironside, aki bőven kivette részét a színészkedésből, csak néhány klasszik alakítás, a rengeteg közül: Neon City, Csillagközi invázió, Az emlékmás, Éjféli csapda...stb... (Ide mindenki illessze be a saját kis kedvencét...) Bár túl sokáig nem láthatjuk a vásznon, de azért érezhetően sugárzik belőle a profizmus. Persze nem mintha panaszkodhatnánk a többiekre, kiváltképp a főhősnőnkre, Brittany Allen-re, akire ráesett az egész sztori, és szinte egyedül kellett a hátán cipelnie. Ez itt most nem szemrehányás, mint írtam semmi rossz szavunk nem lehet, egyszerűen ő lett a központja a filmnek. Na, jól van, a történet, mielőtt elalszotok.:

 Kezdésnek, hogy rögtön felfokozzák kíváncsiságunkat, kétségbeesett nő menekül a viharban, és egy félreeső benzinkutacska ajtaján dörömböl, ám miután a bent dolgozó kretén nem engedi be (záróra), egy telefonfülkéhez rohan, ahonnan a rendőrséget tárcsázza. Mielőtt bármi hasznosat is mondhatna, azon kívül, hogy elrabolták a családját, egyszerre csak kurva nagy fény támad, és a fülke egyszeriben felröppen az égbe. Majd üresen visszahull, és összetörik. Aztán nyugalmasabb vizekre evezünk, megismerjük April-t, és kedvesét, Kyle-t, akik éppen kirándulásra készülnek, hogy a lány szülei válás miatt eladó nyaralóját vidéken körbefényképezzék, mert aztán biztos felpakolják a vaterára. Szerencsétlenségükre Kyle elhívta a kiruccanásra még 3 ismerősüket, két barátnőjüket, és a kretén Seth-et. Így minden adott természetesen a jól megszokott "fiatalok félreeső helyre mennek, bulizni" sémához, de most mit is lehetne tenni, a város közepén ez nem horror lenne, hanem inkább katasztrófafilm. Eközben az igen komoly helyi seriffet állatcsonkításos esethez hívják, amely nem az első a környéken, nem említve, a benzinkút kamerája által rögzített különös esetet. Ifjú hőseink megérkeznek a vityillóba, ahol szerencsére nem kell néznünk, ahogyan sok más filmen, hogy órákig vedelnek, füveznek, basznak, no meg "felelsz vagy mersz"-et játszanak, mindezt néhány gyors képsorban elintézik, hála az égnek. Hősnőnk és barátnője kutyasétáltatás közben egy közeli birtokon megismerkednek Travis-sel, a marihuána-termesztő vietnami veteránnal, aki szerencsére régi családi ismerőse a lánynak, és kissé paranoid. Igen fontos esemény, hogy Kyle félrehívja April-t, és megkéri a kezét, sajnos a fiatal lány szülei szakítása miatt már nem hisz a párkapcsolatban, és úgy gondolja, a végén mindenki egyedül marad. A csúnya visszautasítás után már nincs az a partihangulat, viszont az ivászat fellendül. Aztán hirtelen fénycsóva suhan az égen, és nem messze érkezik az erdőbe, robbanás kíséretében. Eddig azért nem sok újdonság, ugye? Hőseink persze nem elhúznak a picsába, hanem inkább megnézik, mi lehet az, bár, lehet, hogy mi is ezt tennénk, főleg 10 liter tömény, és egy mázsa fű után. Egy nem túl nagy méretű "repülő csészealjra" találnak, , ami magában annyira nem megrázó, na jó, igen, de a legfélelmetesebb, hogy távolodó furcsa lábnyomokat fedeznek fel. Visszavonulnak a házba, őrlődve, hogy elmenjenek-e, vagy várják ki a reggelt, aztán mindent eldönt, hogy egy ijesztő figurát (a klasszikus szürke, magas, vékony, nagy fekete szemekkel) lelőnek. Innentől menekülés kezdődik, de persze egy kidőlt fa útjukat állja, és ahogy ott pánikolgatnak, egyszerre csak a fejük fölött megjelenik egy baszott nagy űrhajó, és csak úgy felszippantja Seth barátnőjét. Sok újat nem mondtam el eddig, hiszen a trailer is elárul ennyit... Irány visszafelé, ahol Travis-nél remélnek menedéket, aki hisz nekik, és megosztja velük, miszerint az amerikai kormány alkut kötött a földönkívüliekkel, hogy nyugodtan vizsgálódhatnak, rabolhatnak el embereket, cserébe mi emberek maradhatunk a Föld bolygó urai (látszatra legalábbis). Nos, tehát eme szövetséget nem illik azzal felbontani, hogy lelövünk egy idegent, nem ám, úgyhogy azok most szinte törvényszerűleg meg fogják baszni a kis csoport száját. Menetrend szerint meg is érkeznek, ám Travis jó amerikaiként nem hagyja magát, ő marad a birtokát megvédeni gépfegyverével. A fiatalok visszamenekülnek a házba, és bedeszkáznak minden rést, kivéve a lányokét, majd megérkezik a seriff, és, ha már így összejött a brigád, jönnek az ufonauták is. Ennél többet nem mondok el már.
Annyit mindenképpen tudni kell, hogy a kissé sci-fisnek tűnő háttértörténet kellően véres, kimondottan horror. Ehhez persze minden adott, a "Gonosz halott" óta kötelező erdei nyaraló, az éjszakai vihar, az elzártság a külvilágtól, és persze a szörnyű lények és a nyomasztó légkör. Ritkán, de átvált kézi kamerába, de ez pont indokoltnak tűnik azokban a percekben, és gyakorta csak a zseblámpák fénye segít minket a látásban, és persze a feszültség átérzésében. A történet kissé sablonos, persze nem mindegy, ki mit hoz ki ebből, itt sikeredett ügyesen elfeledtetni ezt. Az The Vicious Brothers" igen nagy mélységekben benne van a horrorfilmek iránti ismeretekben, mintha visszarepítettek volna a hőskorba, a '80-as évekbe, és úgy látszik, ők is átlapozgatták az UFÓ-magazinokat, hiszen az ezzel kapcsolatos jelenségek passzolnak, mondhatni ahogyan a "Nagy Könyvben meg vannak írva". Szép színes a film, élvezettel nézegethetjük az erdőt, vagy éppen az UFO-k által keltett őrjítő fényeket. Ez már mindenképpen profi alkotás, ha a "Grave Encounters" nem is sodorta be az író-rendezőpárost a mainstream filmesek közé, gyanítom, hogy ez majd megteszi, mert kettőből kettő ilyen erős mű igencsak jó pontot jelent. A zene szinte észrevétlen, inkább effektek, néhány billentyűnyi zongorafutam, persze a kellő helyen azonban kiemeli a hangulatot, mind a drámai, mind a szerelmes pillanatokban. Néha talán a szereplők irracionálisan cselekednek, ennyit megbocsájthatunk abban a műfajban, ahol a szőke dús keblű nők félmeztelenül mennek ki a verandákra körülnézni, vagy éppen a saját lábukban botlanak el folyton. Esetleg logikai baki is megesik, de mindezt feledtetni tudja a hangulat, a magával ragadó félelem, és egyéb érzelmek, mint akár a romantika is ám, és persze a nem igazán lepihenő izgalom. A befejezés pedig beleég az agyunkba a maga extrém pillanataival. Nosztalgikus érzéseket keltett bennem, a nagyszerű időkre emlékeztetvén, amikor az egyszerű történetekből is maradandót tudtak alkotni, és az emberek örültek ennek, nem pedig mindenképpen csak a fikázást erőltették bármire, mert az olyan kurva nagy és szakavatott emberré teszi őket. Konyhakés, gépfegyver, pisztoly, sörétes puska, vér, rettegés, leszakadt végtag, kegyetlen idegenek, néha megrázó képsorok. Minden egyben van, akkor is, ha néha kicsordul a réseken a sztori, de azt hiszem a legnagyobb klasszikusokat sem a logikájáért szeretjük, persze itt nincs sok ilyen hiba azért. Kötelező darab, remélem lesz még sok hasonló. 10/10.
mindenképpen jól érezhető és látható is, hogy a kanadai "
UI.: Ahogyan ígértem, akkor íme a hasonló tematikájú filmek:
E.T. (jó, ez csak vicc volt...),
szóval:
Xtro (1983),
Communion (1989)(Idegenek áldozata),
Intruders (1992)(Intruderek - Egy új faj születik),
Fire In The Sky(1993)(Égi tűz),
Xtro 3. (1995),
Visitors of the Night (1995)(X-Látogatók),
Progeny (1998),
Silent Warnings (2003)(Vészjelek),
Altered (2006)(Bosszú az űrből - Idegenek csapdájában),
Night Skies (2007),

The Fourth Kind (2009)(Negyedik típusú találkozások)
Skinwalker Ranch (2013),
Dark Skies (2013),
Almost Human (2013)
...
Elnézést, ha kihagytam egy párat, az nem azért volt, mert nem szeretem, csak most több nem ugrik be, és ezek nagyrészt beleesnek a horror és thriller kategóriába, nem úgy mint a fentebb említett E.T., netán a "Harmadik típusú találkozások" Spielberg-től. 


2014. október 9., csütörtök

The Den (2013)



Zachary Donohue első egész estés filmje, az elvileg a figyelem felkeltésére szolgáló leírás alapján, nem tűnt különösebben érdekesnek. Annak ellenére sem, hogy az összegzésben felvázolt történet kivételesen nem festett egy ezredjére is lerágott, és az ilyenkor szokásos "megreformálta a horror műfaját", "ilyet eddig még nem készített senki" maszlaggal nyakon öntött, csont újbóli felböfögésének. Nem reklámozták senki által sem ismert, de ennek ellenére mégis hangzatos nevű, újságok nem létező újságíróitól származó idézetekkel, mint az "évtized legrémisztőbb filmje" amiről természetesen "nem lehet lemaradni", mert "kihagyhatatlan és megismételhetetlen" alkotás. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy mindezek ellenére miért is esett a választásom a The Den című filmre. Ez lényegében pofon egyszerű, amit nem kívánnék feleslegesen túlmisztifikálni. Egyrészt abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy viszonylag rövid játékidővel rendelkezik (80 perc) ami igaz, hogy bizonyos filmek esetében még így is örökkévalóságnak tűnik, de ennél rövidebb filmet nem találtam. Másrészről egy jónak ígérkező, ámde nézhetetlennek minősülő mozgóképhalmaz félbehagyása után maradt annyi szabadidőm, hogy belevágjak a megtekintésébe. Annak tudatában tettem mindezt, hogy az agysejtjeimen végigsöprő apokalipszis után túl nagy trauma már  úgysem érhet. Nem állítom, hogy Zachary Donohue alkotása, a műfaj többi darabjához képest, egyedülálló vagy kimagaslóan jónak mondható lenne, de ugyan így túlzás lenne részemről az is ha sablonosnak, ötlettelennek, tucatfilmnek minősíteném. A The Den egy, minden hibája ellenére is (mert az is akad benne bőven), figyelemre méltó darab, amit ha egy kicsit tovább csiszolnak akár egy egészen különleges film is lehetett volna. Ennek ellenére sem rossz, csak bosszantó, hogy egy kis odafigyeléssel ebből a sztoriból sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni.



Ha már a sztori szóba került, és mert ennyi bevezető után illene rátérni a lényegre, nézzük miről is szól maga a film. Az, hogy Zachary Donohue első nagyjátékfilmje az úgynevezett "found footage" stílusba sorolható a horror filmeket kedvelő olvasót úgy gondolom a legkevésbé sem lepi meg. Aki meg nem kedveli az említett műfajt az valószínűleg ezt a kritikát sem olvassa, sőt megkockáztatom a blogunkat sem látogatja. Ha mégis, akkor köszönjük a mazochizmusát és üdvözöljük a meglepettségét, de a magam részéről ezt nem tettem meg a film elindításakor. Meglepő már az lenne mostanság ha egy horror film nem ál-dokumentarista, "kézi kamerás" stílusban készülne, nem azt próbálná elhitetni velünk, hogy egy megtalált videokazetta, videokamera, mobiltelefon felvételét néznénk éppen, azt az érzetet keltve ezáltal, mintha valódi emberek valódi tragédiáját, szellemek, túlvilági kreatúrák vagy csak "egyszerű" sorozatgyilkosok általi lemészárlását, feldarabolását, őrületbe kergetését látnánk. Ez a próbálkozás a Cannibal Holocaust óta már a legkevésbé sem számít újdonságnak, mégis az elmúlt években mintha reneszánszát élné és tucatszám készülnek ilyen típusú filmek több-kevesebb, de inkább kevesebb, sikerrel. A The Den is részben ebben a stílusban próbál maradandót alkotni, de szerencsére a dokumentarista jellegen kívül szinte semmit sem használt fel a hasonló stílusú filmek sablonjaiból. Legalábbis ami a megvalósítást illeti. Megtalált videokazetta helyett ugyanis ezúttal egy számítógép webkameráján keresztül követhetjük az eseményeket. Ezt sem nevezhetnénk teljesen új keletűnek, de legalább megpróbált szakítani az ilyen típusú alkotások agyonhasznált paneljeivel. Tegyük hozzá, hogy egészen jól is sikerült neki és éppen ez lett az egyik legnagyobb erőssége a filmnek.  Kiváltképpen azok számára, akik használták már korábban a Skype-ot vagy egyéb programot webkamerázás netán egyszerű chates beszélgetésre.



A történet főhőse Elizabeth Benton (Melanie Papalia) egy átlagos egyetemista lány, aki tanulmányt kíván írni a Den nevű csevegőprogram felhasználóiról, akiket a program véletlenszerűen ("chatroulette") kínál fel beszélgetésre a világ minden pontjáról. Mindezt a hónapokig tartó "anyaggyűjtést" természetesen végig dokumentálni kívánja, ezáltal nyomon követhetővé téve a kutatást a kezdeti lépésektől a konklúzió levonásáig. A film tulajdonképpen ezekből, a kutatást dokumentáló, anyagokból áll. De már az indulás sem nevezhető zökkenőmentesnek. Azok számára, akik már jártak közösségi oldalakon talán nem is lesz meglepő az a sok válogatott idióta, akiket egymás után kínál fel beszélgetésre a kissé naiv Elizabethnek a program. Van itt farokmutogató aberrált elme roggyant, női fehérneműben a szobája közepén táncoló szakállas fickó, egymást korbácsoló és kalodába záró, latexbe feszítő begerjedt nyugdíjas pár, csöcsöt látni akaró kiskamasz, ugráló plüss-fallosznak öltöző ismeretlen (ez rendszeresen vissza-visszatér a filmben) és megannyi, szabadidejét értelmesen eltölteni képtelen agyhalott. Talán erősen túlzó és sarkított az, ahogyan a film bemutatja a netes-generációt, de nem áll olyan irtózatosan távol a valóságtól. Természetesen akadnak kevésbé retardált személyek is a filmben, ám ezek többsége Elizabeth ismerőseit teszik ki. Ilyen például a barátja Damien (David Schlachtenhaufen), aki kezdettől fogva nehezen viseli, hogy (a kutatás ideje alatt) kapcsolatuk kizárólag a virtuális világra korlátozódik. Elizabeth ugyanis gyakorlatilag a nap huszonnégy óráját a számítógépe előtt tölti, elmerülve a vadidegenekkel való társalgásban, ami mindaddig talán szórakoztatónak is nevezhető amíg webkameráján keresztül "szemtanúja" nem lesz egy vadidegen lány meggyilkolásának. Ez, érthető módon, meglehetősen felzaklatja. Természetesen azonnal a rendőrséghez fordul, akik (közel sem meglepő) nem tudják beazonosítani az ismeretlen felhasználót és erős kétségeik vannak a videón látható, meglehetősen erőszakos elhalálozás valódiságáról, amit Elizabeth természetesen rögzített, mint minden korábbi beszélgetést is. Már-már maga a lány is kezd megnyugodni és kezdi elhinni, hogy csak egy netes kamu-videót látott, ám amikor Damien nyomtalanul eltűnik, kezdi a rendőrséggel együtt komolyan venni a dolgot. Először Damien internetes ismerőseinél érdeklődik az eltűnt barátja felől, akik az éteri ismerősökre jellemző módon évek óta nem is beszéltek vele, csak bejelölték annak idején. Tulajdonképpen halvány gőzük sincsen arról, hogy a kissé felzaklatott lány kit is keres. Ez is egy remek kép a közösségi oldalak felhasználóinak világáról. Mivel Damien "barátainál", akik egytől egyig válogatott kretének, sikertelenül jár, a Den által megismert egyetlen épeszű emberhez, a számítástechnikában jártasnak tűnő, Maxhez fordul segítségért. Reménytelenül. Szerencsére ez nem az a film, ahol a számítástechnika-szakkör zsenije egycsapásra megold minden problémát és jöhet a happy end. Elizabeth számítógépéről ugyanis időközben valaki minden létező adatot, dokumentumot és videót eltávolított, amit még Max sem képes visszavarázsolni. További próbálkozásra pedig már nem marad ideje, ugyanis nem sokkal később ő is elhalálozik.



Itt értünk el az addig jól felépített és remekül kivitelezett film "mélyrepülésének" kezdetéhez. Azt követően, hogy Elizabeth a webkameráján keresztül végignézi legjobb barátnőjének szintén nem túl kíméletes megölését, már amennyiben kíméletesen át lehet valakit küldeni a másvilágra, a cselekmény már nem korlátozódik kizárólag Elizabeth szobájára, amitől pont az veszik el a filmből, ami egyedivé tette. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle magyarázatot nem kapunk arra, hogy a hátralevő időben látott felvételeket mivel is rögzítette a naiv és visszafogott egyetemista lányból hirtelen gyilkosok után nyomozó, félelmet nem ismerő amazonná vedlő főhős. A felvételek jobb felső sarkában látható, az akkumulátor töltöttségét jelző ikon alapján mobiltelefonra gyanakodhatunk, de mindez így is eléggé valószínűtlennek tűnik. Sokat nem árulok el azzal, ha leírom, hogy végül Elizabethet csapdába csalják, ahol (a karakterét ismerve) szintén kissé hiteltelenül, szembeszáll az ismerőseit egymás után levadászó pszichopatával. A film lezárásaként még egy nem túl eredeti, de mindenképpen odaillő társadalomkritikát is kapunk, ami ha gyomron nem is vág, de azért jó kis csattanó a végére.



Mindent összevetve a The Den, az utolsó húsz perc logikai bukfenceit leszámítva, egy egészen nézhető alkotás.  Kiváltképpen azoknak, akik jártasak a közösségi oldalak és az internet világban. Ha maga az ötlet talán nem is annyira zseniális, a megvalósítás annál inkább. Például az, amikor az osztott képernyő egyik oldalán Elizabeth webkamerájának képeit mutatják amíg a másikon a G-mail fiókját láthatjuk, ahogyan írja és olvassa a leveleit miközben természetesen egymás után ugranak fel a chat-ablakok idiótábbnál idiótább emberek türelmetlen  kérdéseivel. Arról nem is beszélve, hogy azzal a megoldással, hogy a film szinte kizárólag a főszereplő lakásában játszódik, megmutatva minden hétköznapi helyzetben őt, sokkal emberibbé, valóságosabbá válik, jócskán megkönnyítve a vele való azonosulást. Talán ezért kár azért az utolsó húsz percért, amivel mindent, amit addig szépen felépítettek, kis híján romba is döntöttek. Ettől függetlenül is az a véleményem, hogy a The Den egyáltalán nem rossz film, csak sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, és ezért kár. Nagyon kár. Első rendezéshez képest, viszont mindenképpen reményteli próbálkozás.



7/10




2014. október 8., szerda

Szarvak - Horns (2013)

Hadd mutassak be egy zseniális írót: Joe Hill-t. Persze könnyű egy embernek, aki olyan famíliában nő fel, ahol mind az anya és apa szintén zenész. Illetve író. Joe Hill ugyanis Stephen King gyermeke, és örökölte szüleinek tehetségét, mindazonáltal mindehhez hozzápakolta modern és ifjonti lendületét. Az eddig kiadott könyvei ugyanis letehetetlenek (no nem mintha apjáé nem, hiszen a sok siránkozás ellenére a horror királyát minden új műve is bőséggel a műfaj képviselői fölé emeli... Még, ha sokan visszasírják is kábítószeres és alkoholista múltját, de ezt mostanság kötelező a kánonban sikongatni.) Szóval Hill nem volt rest apja nyomdokaiba lépni, szokatlan és ütős regényei igencsak kiemelkednek a ponyvairodalomból, úgy tűnhet, mintha kissé régi panelekből is építkezne, mégis azokat új festékkel keni le.  A "Szív alakú doboz" pörgően gyors és ütős alkotása, majd az azt követő "Szarvak" egyenesen zavarba ejtő, hiszen mindenképpen az intelligens horror és fantasy irányába vonult el. Sajnos korunk nagy alkotói (mármint akik számomra azok), nagyrészt hosszan tartó kirándulásba kezdtek a mesevilágokba (Clive Barker, Neil Gaiman...), ahol nem kell már intelligenset alkotni, csak saját világot teremteni, ahol az író bármit megtehet, ahol nincsenek kötöttségek... Csak éppen elveszítették a könyveik az élüket. Tegyünk össze egy "Pokolkeltőt" mondjuk az "Abarat"-tal. Minden racionalitás elveszett, nincs az a kemény hideg próza, amely orrba vágja az olvasót. De messzire eveztem, csak a remény mondatja velem: ez az új csillag állócsillag lesz a horror egén, és nem fogja megtagadni azt, ahogyan sokan teszik, leértékelve a zsánert, mintha Poe, Lovecraft művei csak gagyi mesék lennének, mintha a rettegés könyörtelen és pszichikailag mélyre hatoló alkotói csak vásári komédiások lennének, nem az érzékek sötét húrjait pengetnék. A horror él, nehéz kihámozni a sok szar és szemét közül, de tegyünk mérlegre egy japánból importált rémmesét, vagy netán egy x-edik "Fűrész"-t, ami Hollywood-ból érkezik, vagy esetleg ezt a történetet, amit igazi író vetett papírra, fantáziával, és nem a futószalagon kipakolt agyonhájpolt tucatsztorikkal manipulál. Persze ez is a filmkészítés fellegvárából érkezett, mégis szerencsére nagyrészt hűen követve a regény fordulatait. Már csak a "Szív alakú doboz"-t kellene mozivászonra vinni, és persze türelmetlenül várom a magyar kiadását a "NOS4A2" című kötetnek is.  Szóval összefoglalva, bár csendben (hiszen King gyermeke nem igazán erőszakolja hogy neve mellett ott virítson, kinek a fiaborja), mégis új művész került a rémtörténetek panteonjába. Ideje is volt.
Mellérakhatjuk Alexandre Aja rendezőt is, aki a "Magasfeszültség", "P2 - A rettegés új szintje" filmjeivel igencsak faszagányosat teremtett. Mondjuk a "Sziklák szeme" remake, és az ázsiai "Tükrök" feldolgozásával ugyan nem alkotott maradandót annyira véleményem szerint, de tegyük hozzá, a "Szarvak"-kal igencsak ügyesen mérette meg magát. Főszereplőként a kis "herrypotter" Daniel Radcliffe pedig sikeresen elfeledtette korábbi melléfogásait, említésre méltóként a "Fekete ruhás nő" című mozi az, amit érdemesnek tartok felírni blogunk falára, egye fene. A korunk kissé selejtes "Brad Pitt"-je, vagy "Caprio"-ja azonban kurva szépen vette az akadályokat, és ügyesen megérett a szerepre. Szóval minden adott volt. Egy nagyszerű könyv, egy rendező, aki horror-ra specializálta magát, és egy kipróbált ifjú színész, aki nem tehet a herrypotter-ről. Nézzük a sztorit, barátaim.:
Ig Perrish nyomorultul rábaszott. Nem elég, hogy kedvese utolsó életben töltött éjszakáján elhagyta, de még annak megölésével és megerőszakolásával is vádolják. Érthető módon Ig barátunk alkoholba folytja bánatát, és egy durva szentségtörésbe, amit a Szűzanya ellen követ el. Hát ne kezdjünk el csodálkozni, ahogyan reggel, rohadt másnaposan azt kell konstatálnia, hogy kicsiny kis szarvak nőttek a homlokára, és, hogy ezáltal az emberek nagy része minden gondolatát kitárja előtte. A lelkész, az orvos, a rendőrök, a ribanc, akivel együtt volt. Mindenki. A szülei, akik nem hisznek 
ártatlanságában, inkább csak elviselik. Igen mélyen merülhetünk ezúton a pszichológia mesterségében, mennyi mocsok lakozik az emberi elmében. Ig megpróbálja ezt a tulajdonságát arra használni, hogy megtudja, vajon ki ölte meg gyermekkori szerelmét, továbbá megkeseríteni az őt gyűlölők életét. Szarvai egyre nagyobbra nőnek, és egyre többet tud meg a bűnesetről, fájdalmas titkokat. Ezenközben igen sok visszapillantást kaphatunk a múltba, remélem annak is tetszik, aki nem támaszkodhat a könyv alapjaira. Nem tehetünk róla, de a mindent elveszített főhős oldalára állunk, hiába visel egyre növekedő szarvakat, és szabadítja fel az emberek mélyén rejlő gonoszt. Ördöggé váló hősünk szánandó, és esendő, hétköznapi módon csak vissza akarja nyerni az igazságát, bármennyire is kígyók tekergőznek testén, nincs semmi, amiért elítélhetnénk őt. Nagy örömmel töltött el, ahogyan a "médiagecik" egymásnak esnek javaslatára, kamerával igyekeznek betörni riválisaik fejét, nem beszélve, hogy ezen pillanatban felcsendül a "Personal Jesus" című Depeche Mode nóta, sajnos csak Marilyn Manson kiadásában. Hát kibaszottul megörültem neki, vissza is pörgettem eme jelenetre, de ez legyen az én gondom.
Radcliffe teszi a dolgát, és ügyesen, nem véletlen, ez a film nem DVD-kre készült, hanem egyenesen a mozikba. Tudom, sok a dicséret, de, ha megnézed, hát Neked is odabasz, Okot ad a figyelemre, az érdeklődésre. Persze nem vethetem le magamról a jelzőt, miszerint elfogult vagyok, hiszen a könyv teljeséggel elragadott, és alig vártam végre, hogy a filmet is a lejátszóba helyezzem. Nem félelmetes, hanem inkább meghökkentő,  izgalmas, és nincs leállás a történetben. Azon emberek nevében viszont nem nyilatkozhatok, akik nem olvasták a regényt, mennyire sikerült szájba rágni a lényeget. Igyekszem azt hinni, jól ment, de lassan megszokom, hogy a véleményemmel egyedül vagyok, és tulajdonképpen hülyeségeket "irocskálok". Sebaj. A 120 perces játékidő elröppent, kellett is ennyi neki, hogy megszülessen a sztori, Alexandre Aja-nak pedig minden tiszteletem, hogy ilyen keményen érdekesre csinálta ezt a kis mesét. A "Horns" tehát nem a Horn Gyula családjáról szól, hanem egy sötét kis mese, ami néha még meg is tudja hatni azokat az embereket, nézőket, akik bele tudnak érezni mások tragédiájába. Az imdb szerint Dráma- Fantasy - Horror.  És kivételesen egyet értek. Minden benne van. hogy a néző kegyetlenül kellemetlenül érezze magát, miközben az emberek szánalmasan szar reakcióját látja. Mert ilyen a világ, ilyenek vagyunk, sötét hátsó gondolatokkal eltelve, nagyrészt a legrosszabbat kívánva mindenkinek. Élvezd hát, és reménykedjünk, hogy Joe Hill tovább folytatja a mesterséget, amire ki lett választva. Naná, hogy 10/10.