2011. december 29., csütörtök

Morke sjeler (Dark souls) (2010)


Mint az már a címéből is kitűnik (Morke sjeler) ezúttal egy északi film kerül bemutatásra és mint az ilyenkor lenni szokott ezúttal is szeretném előre jelezni elfogultságomat a skandináv filmek iránt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármilyen svéd, norvég vagy egyéb északi film maradéktalanul elnyeri a tetszésemet. Sőt megkockáztatom azt is, hogy bizonyos szempontból kritikusabb szemmel is figyelem eme fagyos vidék filmterméseit, hiszen kifejezetten közel állnak a szívemhez. Nem volt ez másként a César Ducasse és Mathieu Peteul rendezte Morke sjeler esetében sem. Pedig nagyon jól tudom, hogy sokkal inkább a dráma, a tragédiába hajló vígjáték a skandináv filmek erőssége és nem a horror. Az emberi sorsok bemutatásában, a lélekábrázolásban, a melankolikus hangulat megteremtésében számomra az északi filmek jelentik a tökélyt, ugyanakkor el kell ismerni, hogy a véresebb horrorfilmekben, ahol nem a nyomasztó hangulaton hanem a vérgőzös akciójeleneteken van a hangsúly, nem alkottak még maradandót. Legalábbis ezen a téren én még nem találkoztam kiemelkedő minőségű alkotással. (A korábban már bemutatott Skjult bár kétségtelenül egy remek alkotás, de az inkább a horror-dráma kategóriába tartozik.) Ilyen előzmények után volt szerencsém a Morke sjeler előzeteséhez, ami viszont egy vérbeli akciódús horrorral kecsegtetett. Feltámadó halottakkal, fúróval gyilkoló sorozatgyilkossal, egyszóval amolyan "igazi" horrort vártam.




Ahogyan azt a film trailere is sugallta, a Morke sjeler nem az a típusú film amely hosszú, dögunalmas percek után egyszer csak beindul. Ez bizony már a legelején "belecsap a lecsóba", hogy utána, egy-két üresjáratot leszámítva, másfél óra tömény akció következzen. Ez természetesen legalább annyira pozitívum mint amennyire negatívum, ugyanis a Morke sjeler esetében is igaz az a mondás, hogy a kevesebb néha több. Tény és való, hogy nem sok unalmas pillanata van a filmnek, de a nagy rohanásban bizony sok kérdést elfelejtettek megválaszolni, sok szálat hagytak elvarratlanul, ezért kicsit olyan érzésem volt, mintha ez még nem a végleges verziója lenne a filmnek, mintha egy félkész műről lenne szó. Már maga a kezdő jelenet sem túl eredeti (az erdőben magányosan kocogó nőt fúróval megöli egy overálba bújt pszichopata) de betudtam annak, hogy valahogy el kell kezdeni egy filmet. Ha kicsit klisésen, hát klisésen, de ettől még lehet belőle egy jó kis mozi is akár, ahogyan azt a bemutató sejtette. Ám sajnálattal vettem tudomásul, hogy a folytatás sem volt éppen eredetinek mondható. Arról már nem is beszélve mennyire életszerű az, hogy a hullakamrából észrevétlenül ki tud sétálni egy halott. A nemrég még hullazsákban fekvő lány (Johanna Ravn szerepében Johanna Gustavsson) ugyanis egyszer csak fogja magát és mintha mi sem történt volna hazamegy, becsoszog a szobájába és beül a számítógép elé. Az apa (Morten Ravn szerepében Morten Ruda) persze sejti, hogy valami nem stimmel, de kinek ne lenne furcsa ha a lánya koszoson, mocskosan, meglehetősen megviselt állapotban beállít a lakásba és, köszönés illetve fürdés nélkül, fogja magát átrohan a lakáson majd bemegy a szobájába a számítógépet nyüstölni. Ezt megfejeli még a rendőrség telefonja, miszerint a lányát reggel meggyilkolták és megköszönnék ha befáradna az őrsre, hogy azonosítsa a holttestet. Bár a rendőrséget sikerül meggyőznie, hogy tévedésről van szó (újabb roppant életszerű momentum) az apa számára is nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel a lányával, aki napról - napra rosszabb állapotba kerül. Egy ideig próbálja titokban tartani és igyekszik segíteni a szó szoros értelmében is élőhalottá vált lányán, de végül kénytelen belátni, hogy tehetetlen és kórházba viszi. Sokkal többet természetesen az orvosok se képesek tenni a folyton valami fekete trutymót felköhögő, szemmel láthatóan menthetetlen lányán. A gyermeke lassú, gyötrelmes haldoklásába beletörődni nem tudó apa természetesen nem akarja elfogadni a helyzetet és saját felelősségére hazaviszi a lányt, mivel szentül meg van győződve arról, hogy az orvosok nem értik a dolgukat, hogy félrediagnosztizálták a gyermekét és majd otthon idővel javulni fog az állapota. Ez volt talán a film legerősebb része.



Azok a jelenetek amik azt mutatták be, ahogyan az apa önmagának is hazudva próbál segíteni a szinte élőhalottá vált lányán, egészen drámaira sikeredtek. Ahogy sétáltatja, eteti a szemmel láthatóan magatehetetlen, öntudatlan, a külvilágból semmit sem észlelő lányát, ahogyan próbálja elhitetni a környezetével, a lánya barátnőjével, hogy Johanna igenis napról - napra jobban van, az mindenképpen említésre méltó. Ez volt az a pont ahol kezdtem fellélegezni, hogy végre magára talál a film, de sajnos nem így lett. Pontosan ott folytatódott ahol előtte abbamaradt. Egymást követték az elcsépeltebbnél elcsépeltebb sablonos, kiszámítható, unalmas panelek. A sorozatgyilkos természetesen háborítatlanul folytatta tovább a gyilkolászást, az áldozatok száma rohamosan nőtt akikből mind vegetáló,  fekete trutymót felokádó zombi lett, és akikkel már lassan tele lett a kórház. A rendőrség persze teljesen tehetetlen, a lány apja pedig elhatározza, hogy magánnyomozásba kezd. Mondani se kell, hogy amit a komplett norvég rendőrség nem volt képes hónapok alatt sem felgöngyölíteni azt a bosszúszomjas apa alig néhány nap alatt természetesen megoldotta. Olyannyira, hogy még fényképekkel is szolgált, amit az egyik gyilkosság idején készített aminek természetesen szemtanúja volt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott a rendőrség persze nem hisz neki és a helyszínen készült fényképfelvételeivel együtt dobják ki az őrsről. A sablonok meg tovább követik egymást rendületlenül egészen a végkifejletig. Az apa természetesen nem adja fel a nyomozást, így rájön, hogy a szálak egy közeli gyárhoz vezetnek, ahova berontva őrült bosszút áll a lányából olajt felböfögő zombit kreáló (szintén zombi) dolgozókon.




Mindent összevetve a Morke sjeler (Dark souls) egy erősen feledhető alkotásra sikeredett. Nem mondom, hogy képtelenség végignézni, hogy egy szemétre való alkotás, de egy norvég filmtől sokkal többet vártam volna. Legfőképpen nem is az volt a baj ezzel a filmmel, hogy hemzsegett a sablontól, a logikátlan és életszerűtlen helyzetektől, hiszen ezer ilyen film van ebben a műfajban, ami ettől még élvezetes tudott maradni. A legnagyobb baja a filmnek az, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről. Pontosabban szólva próbál ugyan, de nem sikerül neki. Úgy érünk a film végére, hogy tulajdonképpen semmire sem kapunk magyarázatot, mintha másfél órás bevezetőt láttunk volna. Nem tudjuk meg, hogy miért lett a meggyilkolt emberekből olajat felokádó zombi, hogy az ámokfutó sorozatgyilkost mi vezérelte, hogy ki ő egyáltalán, hogy ki a búbánat az a film vége felé feltűnő sejtelmes öregember aki tulajdonképpen az egész zombihadsereget "életben" tartotta és irányította. Ezek azért meglehetősen nagy hibák még egy olyan műfajban is, mint a horror, ahol nem feltétlenül a film mondanivalója a leglényegesebb. Ami pedig a színészeket illeti maradjunk annyiban, hogy voltak olyanok is benne, de tulajdonképpen nagyon már nem ronthattak az összképen. Egyedüli említésre méltó momentum a filmből az amikor azt mutatja be, ahogyan az apa (Morten Ravn szerepében Morten Ruda) hazaviszi a lányát (Johanna Ravn szerepében Johanna Gustavsson) és megpróbálja elhitetni magával, hogy felépülhet. Ahogyan gondozza, ápolja önmagát és a környezetét is  ámítva azzal, hogy Johanna napról-napra jobban van, hogy fel fog épülni. Azok a jelenetek amelyek kettejük, pontosabban szólva az apa a lánya életben maradásáért vívott  kétségbeesett és reménytelen küzdelmét mutatták be, tették nézhetővé ezt az amúgy tejlesességgel felejthető alkotást. Zenéről, operatőri munkáról ezen a szinten meg már kár beszélni.

4/10