2011. január 31., hétfő

AM1200 (2008)

Az AM1200 egy alig negyven perces alkotás egy olyan rendezőtől (David Prior), aki ezt megelőzően csak és kizárólag dokumentumfilmeket készített. Úgy gondolom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az amerikai író-rendező neve nem kizárólag nekem csengett teljesen ismeretlenül. Ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy már elsőre maradandót alkosson, de túlságosan nagy elvárásaim nem voltak a művel kapcsolatban. Annak ellenére sem, hogy azon a pár helyen ahol egyáltalán foglalkoztak a filmmel, meglehetősen pozitív véleményt fogalmaztak meg róla. Ízlések és pofonok. Mivel sem a rendezőről, sem arról a hat emberről, aki a bemutatni kívánt alkotásban szerepel, a nevükön kívül és azon túl, hogy olyan intellektuálisnak még jóindulattal sem nevezhető  amerikai sorozatokban szerepeltek, mint például  a Miami helyszínelők, a Különleges ügyosztály, vagy éppenséggel a Lost, tulajdonképpen nem tudni semmit, jobban járunk ha magával az alkotással foglalkozunk.
A film két munkatárs Sam Larson (Eric Lange) és Harry Jones (Ray Wise) beszélgetésével indul egy lepukkant bárban. A baráti diskurzust követően Sam búcsút int kollégájának, beül az autójába és az éjszaka kellős közepén útnak indul. Arra, hogy hová tart  és milyen célból,  csak nagyon homályos utalásokat tesz. Őszintén szólva nem is nagyon értettem, de a film szempontjából ez harmadlagos fontosságú. Sam a hosszú és meglehetősen monoton úton, amely egy hatalmas, kietlen vidéken vezet keresztül, alig bír ébren maradni. Többször is azon kapja magát, hogy elbóbiskol a volánnál és csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem áll fejre a kocsival éjszaka a semmi közepén. Figyelmének ébren tartására bekapcsolja az autórádiót, ám az egy-két kellemes dallam után furcsa üzeneteket kezd el sugározni. Mintha valaki, alig érthetően, segítséget kérne. Az adás szakadozott, a vétel finom szólva sem tiszta, de annyit ki tud hámozni belőle, hogy egy férfi kér kétségbeesetten segítséget valahonnan. Az adás megszakad és  többé nem is jön vissza. Sam nem sokat törődik a furcsa segélykiáltással, mígnem megpillantja az út mentén egy kerítésen a véletlenül befogott rádióállomás logóját. A környék korántsem nevezhető bizalomgerjesztőnek, hiszen a kerítéssel körülvett, meglehetősen lepukkant épületen kívül, amelyben minden jel szerint az a rádióállomás működik ahonnan a titokzatos férfi kétségbeesetten segítséget kért, semmi sem található.  Rövid gondolkodás után úgy dönt tovább megy, és nem kísérti a sorsot, ám az autó minden előzmény nélkül lerobban. Mivel az autó teljességgel használhatatlannak bizonyul elindul, hogy körülnézzen a rádióállomáson. A romos, sötét épületben sokáig senkit sem talál, és csak a fel-felvillanó neoncsövek jelzik, hogy valaha itt emberek dolgoztak és egy rádióállomás üzemelhetett  A kihalt és rendkívül barátságtalan épület egyik eldugott szobájában egy férfit talál, akit valaki egy asztal lábához bilincselt, és aki feltehetőleg megőrült vagy sokkot kapott, mert magából kivetkőzve őrjöng  és teljesen összefüggéstelenül beszél. Szavai egymásba vágnak, mondatai kuszák és zavarosak. Annyit sikerül mindössze kihámoznia, hogy valakit meg kellett ölnie, de nem akarta, ennek ellenére mégis meg kellett tennie stb...  


Bárhogy is próbálja faggatni arról, hogy mi történt és, hogy ő adta-e a segélyhívást amit az autójában hallott, a férfi csak néz maga elé katatón állapotban, és próbál megbocsájtást nyerni valakitől vagy valamitől, miközben szabadon levő kezével az erősen vérző hasát szorítja. Arra, hogy ki bilincselte az asztal lábához szintén nem kapunk választ. Erre a kérdésre csak a film vége ad magyarázatot, amit azonban most nem kívánnék elmondani. Már csak azért sem, mert ez az a film, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Nem egy korszakalkotó mű, nem fog sok meglepetést okozni, de ennek ellenére mindenképpen érdemes rászánni azt a negyven percet. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelték annak idején a Homályzóna című tévésorozatot vagy Stephen King korai novelláit. Ugyanis a film, legalábbis bennem, ezeket a régi időket elevenítette fel. 


Mindent összevetve az AM1200, véleményem szerint, egy nagyon jól sikerült alkotás.  A magam részéről rosszat nem tudnék mondani róla. A film képi világa csodálatos, a szereplőkre se lehet  különösebb panasz, a zene megválasztása meg egyenesen első osztályú. Talán a történet lehetett volna egy kicsit bonyolultabb, de egy negyven perces rövidfilmbe felesleges lett volna ennél több cselekményt belesűríteni. Mivel egyetlen perc üresjárat vagy felesleges mondat sincsen benne, ezen a téren sem lehet ok panaszra.

8/10

2011. január 23., vasárnap

Psycho Ward (2007)

A végzet és a lustaságom összejátszása folytán néztem végig ezt a filmet. Egyszerűen van úgy, hogy az embernek nincs kedve válogatni, mi is zsibbassza az agyát másfél órán át, hát a kezébe akadó első korongot bedobja a lejátszóba, reménykedve, hogy egy gyöngyszemet lel majd, hiszen a rengeteg ismeretlen cím között igen sok nagyszerű horror leledzik. Nyomás, pléj, lássuk azt a kibaszott medvét. Restségem mellé pedig a végzetet azért említettem, mert valami (és már most lelövöm a poént, elnézést, Kedves Olvasók) borzasztó szar élményben lett részem. Filmes berkekben kevéssé járatos párom egyetlen szava a BÉNA volt erre a faszságra, noha neki köszönhető, hogy végigkínlódtam ezt a förmedvényt. Már az első fél óra után kapartam magam, a másodiknál idegösszeomlást kaptam, és ki akartam kapcsolni, de "Ha már elkezdtük, akkor nézzük végig", nos én biztos vagyok benne, hogy ezt csak büntetésképpen kaptam, amiért ilyen baromságot kénytelen nézni velem. Hogy ez a kijelentés miért nem hangzik el akkor, amikor a legizgalmasabb, legfélelmetesebb horrort nézve feszülten küszködöm az adrenalinommal, ami az egekbe szökött, míg az asszony elalszik unalmában...?
Nos azóta megígértem magamnak, hogy óvatosabb leszek, és elővigyázatosan fogok válogatni. Persze megnézek én minden szart, de ez a film tipikus az, amit egyedül, kurva másnaposan kell megnézni, és nagyot sóhajtva elalszol utána, majd az elmédben jótékony homály fedi a rossz emlékeket. Kanadában követte el ezt a rémtettet egy iskoláscsoport, legalábbis én eleinte azt hittem, de nem, itten nem kisegítőbe járó félhülyék alkottak, csak éppen a nézőket nézik annak. Leírtam már ezerszer: szükség van a független filmekre, néha lenyomják a legnagyobb stúdiók unalmas dömpingjeit lazán, de na most éppen pont ebben az esetben, erre nem volt szükség. És igen, mielőtt megérdeklődnétek, persze, hogy marhára haragszom rájuk, hiszen rengeteg jobbnál-jobb filmem van... Én pedig ezt néztem. Mondjuk magamra is haragudhatnék ennyi erővel.
Christopher Lee Thompson írta a forgatókönyvet, aki nevének első fele mindig garancia volt a jó mozikra, de így a Thompson névvel súlyosbítva már nem az. Valószínűleg a forgatás helyszínén vetette gyorsan papírra mind a tíz sort, meghagyva a szereplőknek, hogy azt csinálhatnak, amit akarnak, csak ragaszkodjanak a karakterüknek kinevezett egy mondatos jellemvonásra. Az esküvői videók módjára kezelt rendezés felelőse, a nagy direktor és prodjuszer, Patrick McBrearty. Senki ne hibáztassa magát, és ne kotorássza elő a filmlexikont, ugyanis alkotónk első nagy produkciója ez. Talán ezen felül valóban csak lakodalmas mulatságokat filmezett. Várjá' má', jut eszembe, voltak benne sz... sz... sz... Nem bírom leírni eme kontextusban a színész szót, maradjunk a szereplőknél. Ott van Liam Card, a legunszimpatikusabb faszi, aki eleddig rövid-filmekben és TV-sorozatokban játszogatott. Kb. annyira tehetséges a fickó, mint egy Kóla-automata, de a többi kartonfigura sem tud többet felmutatni, kivéve az ázsiai leányzó, aki megragadta a figyelmemet, mert elég méretes keblekkel rendelkezik, már ahhoz képest, hogy japán, vagy vietkong, mittomén. Ráadásul nagyrészt ő az egyetlen, aki ésszerű módon viselkedik néha, és már az első pillanattól a menekülés foglalkoztatja. Igen ám, de honnan? - kérdezhetné a T. Olvasó, úgyhogy meg is világítom ezt a bonyolult történetet, valószínűleg nem sokkal rövidebben, mint a forgatókönyv tette ezt.
Egy kis ötös csapat érkezik valahová vidékre, egy hatalmas elhagyatott börtönhöz. Gondolom rengeteg ilyen hemzseg ottan Kanadában. Vezetőjük egy kriminál-pszichológus, akit a fentebb említett Liam Card őőőőő "játszik". Vele van duci húga, egy japán csaj, egy "geek", és egy kretén kölyök, aki a kamerát cipeli, merthogy ők ottan most dokumentum-filmet forgatnak majd, nagy leleplezésekkel. Dr. Magellan szerint valamikor ott kísérleteztek a rabokkal, és akkor most ő ezt bebizonyítja. Nagyon érdekes. Vár reájuk a helyi kapcsolatuk is, aki persze egy jó kis muff, és természetesen rögtön a geek gyerekre bukik, persze már első este dugni akar vele, ilyen az élet béjbi, há' persze. Minek is kúrnának persze a sátorban, amikor kényelmesen lehet egy elhagyatott büntetés végrehajtási intézet betonpadlóján, nem? Odakintről társaik pont meglátják az egyik ablakon át, hogy gond van, ezért szépen bemennek. Persze csakis kettes csoportban, mert ezt így kell, előre a férfiak, utánuk a nők. Aztán rájuk záródik az ajtó, és megkezdődik a fárasztó és kurva unalmas bolyongás (nem nekik, nekünk az) a folyosókon, meg kis alagutakon. Persze közben egy őrült és a kísérlet által teljesen felturbózott még ott lakó elítélt szépen nekiáll levadászni őket, amit nem is bánnánk, ha gyorsan tenné. A csapat általában darabokra szakad, hol ez, hol az indul külön utakra, logikus lépés, és a jó professzorunk térdig a vérfolyamban is még mindig csak azzal nyugtatja a többieket, hogy á, ez csak festék, meg nincs semmi baj, és keressük meg a többieket, ne meneküljünk el. Ha a balfaszság neki nem, nekünk mindenképpen fáj, az ilyen irracionális papírmasé karaktertől kezd habzani a szám. Halnak, halogatnak, néha szunyókálnak, na jó, bocs az én voltam, nagy izgalmamban, Gyilkosunk, aki egyik pillanatban a börtön egyik végében van, majd hirtelen feltűnik a másikban is, ráadásul úgy cammog, mint egy lestrapált agyvérzéses. Képes áldozatait lekötözni egy satupadra, hogy ott aztán egy másodperc alatt kinyírja őket. A legérdekesebben Sarah (az ázsiai csaj) járt, akinek a fejét egy nagy kalapáccsal szétloccsantja, mint egy dinnyét, majd, amikor rálelnek, csak egy vérpatakocska csorog a szájából. Hümm. Van ám saját kis kápolnája is, azt el kell pusztítani! Hogy miért, azt nem kell megmagyarázni valószínűleg. Ezért soha nem is tudjuk meg. Az örök törvényt pedig be kell tartani: földön heverő, ájult gonosz tömeggyilkost nem ütjük, amíg pépessé nem válik, inkább elfutunk. Vááááá, hogy micsoda baromság volt ez az egész. Kerülje mindenki, senki ne kövess el azt a hibát, amit én.
A minőség? Amatőr szar. Azt sem tudom, volt-e valami zenéje az egésznek, egyszerűen nem tudok visszaemlékezni rá. Nélkülöz minden filmszerűséget, inkább az "üljünk össze 10-en, oszt lőcsöljünk össze valami szart"-stílusban készült. A költségvetés 50ezer kanadai dollárba fázott, gondolom ez a kamerabérlés, meg a néhány kiló tudat-módosítószer ára lehetett. Ja, néha a hentelés nem rossz, már amikor nem gondolják úgy, hogy a ki-be kapcsolt kamera rettenetes izgalomba hozza a nézőt. Értelmetlen, sablonos, jellegtelen, erőltetett és felesleges szemét. Gondolom a film elkészülte után elégedetten mutatták meg családjuknak, hogy nézmá' ott vagyok a tévében, csak éppen ez édeskevés. És a családtagok is valószínűleg elpirulva nézték végig ezt a szarhalmot. Köszönjük, ennyi. Senki ne próbálkozzon vele. Ja, képeinken a film legizgalmasabb jelenetei láthatók. Ami fájt: pont az ázsiai hölgy nem mutatta meg a bájait...
10/1