2010. október 30., szombat

Az élőhalottak szállodája - La mansión de los muertos vivientes (1985)

Végre! Ezen is túl vagyok! - sóhajtottam fel az "Ende" felirat láttán. Még a magam egyszerű szemétfilm-rajongói lelkemet is megterhelte a sztori komplikáltsága, amely leginkább egy pusztában egyenesen menő autópálya bonyolultságához hasonlítható, vagy Kelemen Anna agyhullámainak sík vonalához. Nem várok ám egy ilyen filmtől thrilleres fordulatokat, adrenalin-pumpáló izgalmakat, álmatlanságot. Nem is kaptam.
Vén Európánk alaposan kivette a részét a '70-es '80-as évek derekán a filmkészítésben, még ha ez ma hihetetlennek is hangzik a szarabbnál-szarabb halivúdi mozik tömkelegében, bizony nincs szégyenkeznivalónk ebből a szempontból (max. csak a silány magyar iparnak), de mint európaiak büszkék lehetünk az olasz, a francia és a spanyol rendezőkre, művekre és színészekre. Most ez itten nem éppen az lesz, amelyre minden spanyol hombre bólogatva csettint elismerően, mert jó szokásomhoz híven az áramlatok mélyére merülvén a felkavarodó iszapból kotorásztam elő ezt a filmet, amely enyhén szólva is patinásan vicces és szórakoztatófaktora egyenes arányosságban csökken a meztelen nők látványának fogyásával.
Talán nem ismeretlen név Jesus Franco rendezőé, itt a filmbarátok körében. Ő egy olyan védjegy hispániában, mint az olaszok Joe D'Amato-ja, vagy Lucio Fulci-ja, egy direktor, aki a legigénytelenebb szaroktól a művészi szintre lépő alkotásokig képes volt letenni az asztalra bármit, válogatás nélkül, vígjátéktól a kalandfilmen át a krimiig, Zorrótól Jules Vernéig. A D'Amato-hoz hasonlóan rengeteg néven működő Franco (Charlie Christian, Jess Frank, Betty Carter, Robert Zimmerman, Lulú Laverne, Frank Hollman, Clifford Brown, Frarik Hollman, Toni Falt, James P. Johnson, David Tough, Cady Coster, Lennie Hayden, David Khune...) persze túlnyomórészt belevetette magát a mi (vagy legalábbis az én) kedvenc zsánerünkbe, az erotikus (és) vagy horror témájú produkciók elkészítésébe. A mai napig (!) aktív rendezőtől felsorolni is sok lenne az említett műfajokon belül forgatott mozijait, de a címek beszédesek: Les démons, Drácula contra Frankenstein, Tendre et perverse Emanuelle, Sexo caníbal, Sadomania - Hölle der Lust, Vampiros lesbos, Aberraciones sexuales de una mujer casada, Orgasmo perverso ...stb... Hadd ne beszéljek színészeinkről, baszós filmektől tv-sorozatokig benne voltak mindenben, ennyivel el is intézem őket, elnézést, de itt nem igazán villogtak Thalia-tól kapott tehetségükkel, már ha van nekik olyan, mint ahogyan a forgatókönyv sem lehetett olyan vastag, mint egy hong-kongi telefonkönyv, inkább olyan vékonyka, mint az elsős ellenőrző. Végjunk bele az agytekervények mély igénybevételével cseppet sem vádolható történetbe!
 Négy ribanc, akik minimum biszexuálisak és nimfománok, nyaralni érkeznek a Kanári-szigetekre, a Hotel Tropical-ba. Az utazási irodájuk alaposan átbaszhatta őket, mert oké, hogy a bazi nagy szálloda ott van, de egy fia vendég nincs, nem beszélve személyzetről. Hölgyeink ezt érdekes módon igen sokszor hangoztatva veszik tudomásul, miszerint biztos mindenki a parton van. Na persze, logikus magyarázat, a pincérek a boy-okon át a liftes fiúkon és szobalányokon keresztül mindenki pancsizik a vendégekkel a hűs óceán habjaiban. Mert annyi biztos, hogy hűs, elnézve az egész helyet az állandóan fújó széllel, még a hideg is kirázott. Na nem a borzalmaktól, hanem valahogy nem így képzelné az ember a paradicsomi szigetecskét. De lépjünk tovább, mert ez nem egy utazási iroda katalógusa, ráadásul még rengeteg Olvasónk fogja továbbra is Zalakarosra kiváltani a vonatjegyét a Kanári-szigetek helyett jövőre is. Hősnőink között akad nagyszájú MILF és butácska szőkeség is, egyvalamiben azonban megegyeznek: alig várják, hogy szobájukban alaposan kinyalhassák egymást. Egyetlen ember kerül elő a recepción, a bunkó Carlo, akiről kiderül, hogy ő a szállodatulajdonos is, meg amúgy minden, rajta kívül csak a félhülye kertész van, aki női seggekről énekelget, meg kukkol állandó jelleggel. Portás-tulajunk kiossza az ürességtől kongó hotelban a szállásokat, két egymástól legtávolabbra eső pontba, pofátlanul hivatkozva arra, hogy amúgy minden szoba foglalt, még jó hogy nem felárat kért. Hölgyeinket nem zavarja ez, mert sokban hasonlatosak hozzám, és nekik is állandóan csak a punci jár az eszükben. El is foglalják helyeiket, és egy-egy gyors leszbikus akció után, melyben megcsodálhatjuk a korszak egyetlen bántó terhét, a bozontos muffokat, kiheverednek a partra, osztán közéjük hajít valaki egy kést, gondolom ez hívatott az izgalmak tetőfokára hágatni bennünket. Ennél sokkal feszítőbb kérdés a kaja témája, mert nem ad nekik senki enni, ez engem is kissé együtt érzővé tett... De, hogy ne unjuk végleg széjjel agyunkat, az egyik ribi (barna hajú, kérlek ne akarjátok tudni a filmbéli nevét, mert az tökéletesen érdektelen...) elindul sétálni. Na ez a filmtörténelem egyik legfeleslegesebb tíz perce, ahogyan megtekinthetjük a lófrálását. Komolyan mondom, mélységes csodálat öntött el a vágó iránt, hogyan próbálta azt a teljesen értelmetlen és dögunalmas részt kissé elviselhetőbbé tenni, azáltal, hogy folyamatosan a nő seggét és testét nézhetjük, de még így is sajnálkozva kell közölnöm: nem sikerült. Érthetetlen módon feszültségünket azzal próbálták felkelteni, hogy a fák lombjait fúvó szelet mutogatják gyakori bevágásokban. Kibaszott félelmetes, na persze. Az egész film alatt folyamatosan ezzel a rettenetesen paráztató akcióval találkozhatunk, amely arra hívatott, hogy jelezze nekünk: itten most aztán félelmetesség van. Ez sem sikerült. De vegyük fel újra a vezérfonalat, és megnézhetjük, ahogyan hősnőnk bemegy valami kolostorba, oszt onnantól többet nem látjuk, nem is hiányzik.
Most jön az egyik kedvencem: MILF-ünk felriad hajnalban, és természetesen meztelenül kivonul a folyosóra, hogyan máshogyan, és megérkezik Carlo, aki nagyon lebassza, amiért így járkál ez a szemérmetlen némber, aztán gyorsan nekilát kinyalni. Mintha némi kontrasztot vélnék felfedezni itt a két cselekedet között, de ez a Carlo gyerek amúgy sem olyan egyszerű képlet, majd meglátjuk. Következő lépés, hogy a suba lefetyelése közben eszébe jut, hogy hajnali négy óra van, és neki el kell rohannia megetetni egy beteg nőt, na cső, majd holnap találkozunk, MILF-ünk meg ott áll nem elhanyagolható testével félig megsütve.
Carlo ugyanis a szobájában láncon tart egy ribancot, aki veszettül éhezik, és valószínűleg ennek köszönhetően káprázó szemeivel nem veszi észre, hogy egy egyszerű karabiner tartja őt fogva, amely egyetlen mozdulattal szabaddá tenné. Mi azonban észrevesszük, bár eme momentum sem ronthat tovább az egészen, hiszen már lassan keszon-betegséget kapunk ettől a mélységtől, amelyben a film lebeg.
Másnap MILF randira megy Carló-val, aki becsalja a fentebb már említett kolostorba, hogy ott aztán ránk köszöntsön a borzalom, sokat nézhetjük felváltva a szélfútta fákat, egy harangot, és egy Ave Maria feliratot a falon, mígnem megérkeznek az élőhalottak. Iszonyat! Csuhájuk kapucnija alól csak rémületes kétpálcás-céllövöldés koponyamaszkjaik villannak elő, de ennek is vannak fokozatai, mert van köztük normál ember is, meg ott van Carlo, akinek az arcát bekenték egy kis tejföllel, meg zsírkrétával. Nagyelejű barátnénk borzasztó büntetést kap, amiért a szex bűnös vétkébe esett: jól megkúrják a zombik. Aztán meg egy röhejes jelenetben megölik.
Ennek már fele sem tréfa, ugye?
Candy, a butuska szőke, aki azért valamilyen szinten még a legjobban kinéző csöcsös-faros fehérnép, sírást hall, és elindul megkeresni a folyosón a forrását, magassarkúban. Csak magassarkúban. Megleli a szobájában a láncra vert picsát, aki olyan hülye, mint egy zsák talicska, és éppen ezért nem akar kiszabadulni, mert szereti Carlo-t.
Candy éjjel szembesíti Carlo-t vétkével, majd egy irracionális társalgás veszi kezdetét, valami ilyen szinten, hogy:
-Maga gonosz!
-Nem!
-Mindig is tudtam.
Hát nem volt nehéz dolga faszikámnak a meggyőzéssel, gyorsan össze is borulnak, mint biciklik a kocsma előtt. A nő pedig elmondja, hogy mindig is olyan volt neki a férfi, mintha valami másik korból jött volna, hogy erre a fickó bárdolatlan taplósága-e a magyarázat, azt nem tudjuk meg, ellenben azt igen, hogy Candy tisztára olyan, mint Irina, aki pár száz éve megátkozta Carló-t és szerzetesbandáját, amikor megégették máglyarakáson. Nem a sütin. Innentől felgyorsulnak az események, ami azt jelenti, hogy most már a maradék kis élvezetet is kivonják a filmből, már csak alig vannak benne meztelen nők, és ezáltal az érdeklődésem már nulla felé redukálódott. Röviden: Candy-t megkúrják a zombi-szerzetesek (jól hangzik, de hidd el, a filmben ez is fárasztó már...), innentől ő is liheg, meg furán grimaszol, mert közéjük tartozik, majd megfojtja maradék barátnőjét, és feloldja egy szerelmes csókkal az átkot. Tiszta romantikus regény.
Fárasztó egy műalkotás, meg kell valljam. Ha nincsenek benne puncik, nem tudom, hogyan bírtam volna végignézni. Mindenben kimeríti a trash-kategóriát, hülyeségben, unalomban és gagyiságban. Pozitívumként felhozhatjuk, hogy szerencsére nem a manapság divatos girhes lotyókat kellett néznünk, hanem nőiesebb idomokkal megáldott kancákat. De 'oszt ezen kívül más nem jut eszembe. Esetleg haveri körben tudom ajánlani elborzadáshoz és röhögéshez, sőt, részegen is megtekinthető, hiszen nincs szükség egyetlen darab szürke agysejtre sem, hogy felfogjuk. Izgalmat néha a leszbikus akciók okozhatnak, néha még vértolulást is, de ezek bizony nem egy horrorfilm ismérvei, be kell vallanunk. Franco bizonyára igyekezett a "Vak halottak..."-sorozat babérjaira törni a maga módján, és olvastam olyasféle megközelítést, miszerint a mondanivalója az az, hogy rámutasson, miszerint a papok is mennyire hétköznapi emberek, szükségletekkel, meg bűnökkel, lám, úgy látszik én eme aspektus felett elsiklottam, de ez van, mindenki azt lát bele amit ő akar, és a világlátása sugall. Én nem látom többnek egy exploitation-filmnél, alacsony szórakoztatófaktorral, nulla izgalommal, viszont sok meztelenséggel, és egy bizonyos bájossággal ellátva, amiért hajlandó vagyok egy 10/3-at is megadni. Mindenesetre az "Akarsz tudni egy titkot?"-nál, vagy a "Haláli hullák hajnalánál" ezerszer jobb.
En el nombre del padre, del Hijo y del Espíritu Santo Amén.


2010. október 24., vasárnap

La horde (2009)

A franciák mindig is furcsa nép voltak, nem azért mert az elnöküket Sárközynek hívják és titokban csigát esznek, hanem mert a jó borokon kívül baszott jó filmeket alkotnak. A mozgókép világban betöltött szerepük megkerülhetetlen. Filmjeiknek mindig volt egy sajátos íze. Legendás színészeikről nem is beszélve. Louis de funes agymenései, Alain Delon - Belmondo rivalizálása, a kihagyhatatlan Depardieu. Én meg már olyan öreg vagyok, hogy szerelmes voltam Sophie Marceauba. Mivel ez nem a romantikus szekció, meg kell említenem olyan filmeket is amik eme blogra kívánkoznak. Örülök,hogy a gallok nem ragadtak le az Asterix – Taxi sikereinél és kisebb műhelyekben, akár underground szinten más rétegeknek is készítenek ínyencségeket. Martyrs, Magasfeszültség és így tovább. Nem bánom amiért a franciák ezen a téren is kiköveteltek maguknak egy szeletet. Lehetne dobálózni nagy szavakkal, új hullámos horror, low-budget meg ilyenek, sajnos ehhez nem vagyok elég sznob, maradok a kisbetűs mondatoknál. Nosza...

A történet egy szeméttelepen kezdődik. Szomorú szemű alak néz egy hátrakötözött kezű hullát. A jelenet olyan hosszú, hogy már azt hittem elromlott a lejátszom, ha nem veszem észre a háttérben lassan ringatózó bokrokat biztos kikapcsolom. Ekkor a gondolataimban már az cikázott, megint valami agyonerőszakolt művészfilm lészen a dologból. Snitt, és egy rövid temetési ceremóniát követő vendettába cseppenünk. A franciáknál is működik a szemet szemért dolog. Bosszúra éhes alakok settenkednek az árnyékokban vérfürdőre készülve. Az egyetlen bökkenőre akkor derül fény, amikor támadókból foglyokká válnak: ők lennének a rend őrei. Meggyilkolt társukért szeretnének bosszút állni. Fogva tartóik nem kispályások brutális ellenfelek. A benti feszültséget tetőzendő, az utcákon is zajlani kezdenek az események. Elszabadul a pokol és gyorsan fel is ér a cselekmény zombik képében az emeletre szereplőinkhez.Az egyik hirtelen elhalálozott túsz feltámad poraiból, rövid, ám annál véresebb, torokszaggató gyilokba kezd. Hiába eresztenek bele pár tárat, csak egy eltévedt golyó lukat ütve homlokába fékezi meg. Aki egyszer látott hasonlót tudja mi következik. A hullák egyre többen lesznek. Hőseink felmenekülnek a ház tetejére. Itt a survivorok arcáról leolvashatjuk a dolgok állását. Ehhez nem is kell semmit látnunk elég csak a fények játékát nézni s tudjuk odakünn tombol a káosz. Kiút után kutatva fogoly és fogva tartó szövetkezni kényszerülnek. Aki ment már éjszaka sötét lépcsőházban az tudja milyen érzés, összerezzenni minden neszre. Szerencsére átmeneti búvóhelyre lelnek a cseppet sem normális házmesternél. Előkerül némi alkohol, majd a túlélőkben rejtőzködő őrület. Mindenen végigsöpör, talán ez normális ebben a kiszolgáltatott helyzetben. A feszültség túl lépett az elviselhetőség határán és hajlandó vagyok elhinni, hogy nem is horrorfilmet nézek, hanem valami gengszteres mozit, csak Al Pacino és De Niro hiányzik. Némiképp meglepő egy ilyesfajta filmnél. Az odakint vadászó zombik szinte csak a köret az egészhez.

A színészek ,,alakítására”, sem Yannick Dahan első filmjére nem lehet különösebb panasz. Láttam már jobb filmet, mégis azt kell mondanom a La Horde egész fasza kis horror. Nem lesz klasszikus, sem az "év mozija" cím nyertese, a Jézuskától sem ezt kérem. Sőt irritáló karakterekből sincs hiány. A főszereplő nő kifejezetten idegesített az első adandó alkalommal a zombik elé vetettem volna. Mindent egybe vetve mégsem untam, pedig majdnem az egész cselekmény egy lepukkant panelban játszódik. A húsrágók kellően csúnyák. Az egész múvi egy nagy túlzás. Nincsenek nagy megfejtések, vagy nagy monológok, az emberek futnak, vagy reszketve lapítanak. A töltények repkednek, a vér fröcsög, mi kell még egy emberzabálós filmbe? Van pár impozáns, nagyon szépen megkomponált jelenet. Az egész így jó ahogy van. Nincs töltelék csók jelenet két vérontás közben.. Mindenki harcos alkat, próbálnak keménynek látszani, igazi túlélő karakterek. Tesztoszteronban nincs hiány, hehehee. Szerencsére egyikük sem halhatatlan. Ilyennek kellett volna lennie az elbaszott Karantén filmnek. Egyszer érdemes nekifutni. Hazudhatnám, többet vártam. Minek? Ez erről szól.

10/7

2010. október 22., péntek

A tetovált lány - Män som hatar kvinnor (2009)

(Elérkezett a pillanat, amikor az idők szelének engedelmeskedve, a "gender-mainstream" parancsára hallgatva (lófaszt!) blogunk kis közösségében üdvözölhetünk egy hölgyet is, akiről csak röviden annyit, hogy egy furcsa párosítást képvisel, méghozzá "konzervatív-feminista". (Hehe, ezt nem hagyhattam ki...) Ezenkívül szép, okos, meg biztosan ügyes is. Ő kérte, hogy fényezzem. :)
Tehát, mielőtt nekikezdenétek az olvasásnak, a tudtotokra kellett adnom, hogy senki nem lett buzi íróink közül, hanem immáron női kritikusunk is van.
Jó szórakozást!)

sovinizmus; feminizmus; nácizmus; us;
Régen ihletett meg úgy valami, mint a fenti címmel ellátott film (könyv). Én jobbnak tartottam volna, ha az eredeti címet meghagyják – A férfiak, akik gyűlölik a nőket - , mert nem hiszem, hogy ebben a mai világban ez olyan nagyon fület sértő lenne. Főleg, hogy a cím olyan témára is rávilágít, mely korunk egyik problémája. Miért kezdenek a nők elférfiasodni, és fordítva? Hova is vezet ez a fene nagy egyenjogúság? (Bontok is egy sört és rágyújtok, és majd később meg is borotválkozom…)
Ritka dolog, de most azt kell, hogy írjam; a film jobb, mint a könyv! Adott egy történet, mely nem is annyira egy történet… Adott egy ország, adott a sztorrri; adottak a főszereplők… Szóval minden adott! (Csak a nap nem süt soha!) Legszívesebben nem is írnék többet, mindenki saját értékítéletére alapozván döntse el, hogy ez a film mennyire szól a szegény, ártatlan nőkről, vagy a „mindenki megérdemli a sorsát” világról. De hát mégis csak az van itten elvárva, hogy „kritikusszemmel” írjam le saját véleményemet.
Úgy ültem be a moziba, hogy még így sem és úgy sem láttam svéd filmet (legalábbis nem emlékszem), bevallom: már a könyökömön jön ki a SOKK, ami az amerikai fertők miatt alakult ki! Mert mindig minden „hepi”?!A film első percétől éreztem, hogy jó lesz. Aki utál olvasni, főleg feliratot film alatt, az bele se kezdjen, mert a svéd nyelv csak rá tesz egy bazi nagy lapáttal. A történet több szálon fut: a rendelkezésre álló 150 perc nem igazán elegendő, hogy mindent teljesen bemutasson magából a mű. Ne is igazán akciódús filmet képzeljünk el, hanem inkább a tényfeltáró nyomozások, gondolatmenetek, brutális és bizarr jelenetek teszik izgalmassá. Egy igazán jól megrendezett krimi az, amit láthatunk.
Egy Mikael Blomkvist nevű újságíró meghurcolásával, szavahihetőségének romba döntésével kezdődik minden, ezért kénytelen is elvonulni a nyilvánosság elől. Pont kapóra jön neki, mikor egy milliárdos bukkan fel, aki 40 éve eltűnt uncsihúgát szeretné viszont látni. (Mé most? Jó kérdés; „vággya” a halált, osztán kéne egy örökös…). Újságíró haverunk híres arról, hogy semmit nem ad fel, ezért Ő a kiszemelt egy kis Colombózásra. Az oknyomozó zsurnalisztát megformáló Michael Nyqvist nem egy Don Juan, de azt gondolom, hogy erre a szerepre amúgy egy ilyen kissé „puhos”, kissé ragyás, kissé eldeformált fejű szereplő a legjobb választás. Hazájában egyébként ismert színész, bár azt hiszem ez az a film, ami az ismertséget leginkább meghozta számára. A másik főszereplő Lisbeth Salander: 24 éves. Hacker. Antiszoc! Biszex! Hát nem éppen a nőiesség megtestesítője. Na szóval a bige nem egy pasik álma (bár annyiban esetleg, hogy nem bőbeszédű), az antiszociális személyiségzavar és a bizarr külső ellenére szimpatizálni is lehet azért Vele. Egy magánnyomozó cég elismert „hekkerkéje”, arra felbérelve, hogy firkász haverunk után nyomozzon. Mivel EZ A DOLGA! (A megbízó az a milliárdos, aki felkéri Mikaelt, hogy nyomozzon az eltűnt rokon után…Na ezek a svédek bonyolult egy népség...). Ráadásul a csaj gyámság alatt van, de erről majd később…Az „itet” megformáló Noomi Rapace is régóta ismert a svéd mozi világban. Az, hogy megkapta a legjobb színésznő díjat is, csak azt árulja el, hogy a különben csinos Noomi nagyon jól formálta meg a szociálisan nem túl nyitott és nem túl kommunikatív Lisbeth Salander szerepét… Természetesen most mind a kettő szereplő „húllivúd” felé vette az irányt, tehát Velük még fogunk találkozni a filmvásznon… Na de vissza a történet(ek)hez: A megbízás vége után fel-feltörve oknyomozónk laptopját azért követi az eseményeket, s miután AZ megakad, hát segít neki. Össze is cuccolnak a milliárdos szigetén, hogy együtt megfejtsék a titkot, hová is tűnt el a kis Harriet? Az jó, hogy van egy faszi és van egy bige, azért szerelmi románc itt nem alakul ki. Csak full szex! Na ez Európa, azon belül Svédország. Itten nem kellenek Huaniták, Don Pedrók könnyei! Itt a száraz tények kellenek a nedvesség kialakulásához…A sziget világa is elég borús, de ezen nincs is mit csodálkozni északon, mert amint azt írtam, nem egy Miamit kell elképzelni, amint extra csöcsű csajok tangában végigslattyognak a parton. Azt azért a svédek sem hagyhatták ki, hogy a legundorítóbb bűn e világon az, ha valaki náci… Az elítélendő, undorító, megdöglendő… Mert azoknak, akiknek közük van nácikhoz csak rossz emberek lehetnek, csak emberi húst fogyasztanak, örülnek a másik szenvedésének, kegyetlenek et cetera, et cetera. Merthogy kiderül, az eltűnt rokon kutatása közben, hogy az egész család aberrált, és a nácikkal szimpatizáltak anno. Ezen a szálon elindulva a film a mai csudálatosan gyorsan fejlődő technikák (basszus kifogyott a tollam) felvonultatásával és alkalmazásával felgöngyölít egy sorozatgyilkosságot. Igazából Harriet eltűnése háttérbe is szorul, és a gyilkosságok felderítésére koncentrálhatunk. Kiderül ám, hogy itt nem egyszerű sorozatgyilokról van szó, hanem évtizedeket átszövő, több összetevős kéjkillerségről. Az, hogy Harriet miért tűnik el a szeretet szigetéről - ahol kicsiny családja nagy geciséggel élt boldogtalanul, míg meg nem haltak nagy többségben -, szorosan összefügg a kegyetlen gyilkosságokkal. A szigeten marad a tesó, a jó nagybratyi, anyuci aki alkesz, még egy nagybratyi, aki a háborúban náciskodott, és most szenilis mogorva vénember, meg még egy-két leszármazott. Milliárdokkal nem lehet boldogságot vásárolni(az enyémet mondjuk megtudnám), szóval elég depisek...
A film annyi külön drámát mutat be, hogy egyenként is egy egész estés nem családi mozit lehetne belőlük rendezni. A problémás hacker csajról kiderül, hogy az ügy nagyon közel áll kicsiny szívéhez. Az hagyján, hogy sok jó nem történik Vele az életben, de pszichiátrián kezelték 12 éves korától, mert megpróbálta kinyírni apucikáját, amiért az anyucikáját terrorizálta. Erre a csaj besokallt és benzint kapott magához, leöntötte apját mondván hadd égjen! Hát gyufát rá! Persze ez azért mégsem annyira derül ki a filmből, mint inkább a könyvből, mert Lisbeth visszaemlékezéseit nem igazán értjük mi nézők, csak ha olvasunk a sorok közt. Természetesen nem írható a film rovására ez a hiányosság, mert eléggé fontos szál a folytatáshoz, csak éppen most mellőzhető. Viszont az ifjú Lisbeth tini fejszerkezete sem egy tündibündi kiscsajra emlékeztet, mint ahogy a felnőtt Lisbethé sem. A pszicho osztályon aztán mindenféle szexuális és beteges zaklatás után valahogy mégis csak felnőtt, de gyámot kap maga mellé, és az újonnan szerzett gyám persze folytatva a perverzkedést zsarolni kívánja. Le is szopatja magát az office-ban megmutatván ki is itt a főnök. A filmnek ezen része igazán jól bemutatja, hogy azért mi mindennek is van kitéve egy nő! Óhh.. Aztán meg, hogy egy pasi! Áhh.. Szerintem a legkegyetlenebb horrorfilm-kedvelők is homlokráncolva rezzennek belegondolván a szituba, ami történik. Lisbeth cigiről cigire kigondolván, hogy a szoppantyú nem mehet így tovább, kamerát ragad magához és elmegy aberrált gyámja lakására. Értésére szeretné adni, minden fizikális kapcsolatot kizárva, hogy nem hajlandó többet a zaklatásban részt venni. Na, erre öreg barátunk berág, és jól meganalizálja a kb. 40 kilós lányt. Aztán Lisbeth újra cigiről-cigire, sörrel hűtve magát, azt találja gondolni, hogy visszavágót rendez és el is megy „apja helyett apjához”, akit nagyon szépen megmunkálva, jól kicsinál. Egy bazi nagy mittudoménmit nyom fel annak rectumába, hogy ő is érezze már a kéjt. Ez a rész különben már csak azért is fontos, mert a filmnek van még két folytatása is, amelyek erre a brutális erőszakra épülnek, de ez már egy másik történet!
Azért nem kell megijedni, mert természetesen a gonosz itt is meglakol tetteiért, miközben a tetkós woman hero módon megmenti az újságírót. És, hogy hiányérzetünk se legyen a már-már elfelejtett Harriet ügye sem marad megoldatlan. A hősnő meg a hősférfi pedig nem gyünnek össze, ahogy az szokott lenni! Végre!

2010. október 12., kedd

Cronos (1993)

Oh, Senor Gris, most újra meg kell, hogy öljem....

Jesus Gris az idős régiségkereskedő a véletlen folytán különös lelethez jut. Egy angyal-szobor belsejében meglapuló szépen megmunkált mechanikus szkarabeusz-bogár kerül a kezébe. Sőt, még bele is mar, mert felhúzás után hirtelen hegyes póklábakat növesztve a kezébe döf, valami furcsa anyagot juttatva szervezetébe.
Bár az öreg még nem tudja, de velünk már megosztották az információt: a szerkezet az 1500-as évekből származik, egy inkvizíció elől menekülő alkimista mesterműve, amely magát a halhatatlanságot tartalmazza, belsejében egy bogárral, amely folyamatosan termeli az örök élethez szükséges szert.
Egy haldokló üzletember, Dieter de la Guardia is tudomásában van a tárgy létezésének, évek óta kutatja, és amikor kissé kretén unokaöccsét elküldi megvásárolni a szobrot, ráébred: a csodás elixírt már előtte kiemelték belőle. Gris felesége és unokája meglepve veszi észre: Jesus szinte megfiatalodott, ráncai fogyatkoznak, elevenebb, mint valaha. Ám mindennek ára van, pont a halhatatlanságnak ne lenne? Egyre erősebb vonzódást érez az emberi vér iránt, hiszen ez az, ami katalizálja a különleges ajándékot.
Angel de la Guardia, nagybátyja parancsára megkeresi Gris-t, ám szerencsétlen módon végez vele. Az öreg azonban újra életre kel, és unokája segítségével elindul, hogy elrendezze ügyét Guardia-val, mert nem akarja, hogy a szerkezet rossz kezekbe kerüljön...
Ennyi röviden a kissé sötét, és egyáltalán nem mindennapos história, vagy, ha ismerős is a sztori, hát elkészítve ilyen formában nem láthattuk még soha. Elsősorban bizonyára annak köszönheti mindezt, hogy nem a jól ismert amerikai stúdiók munkájáról beszélünk, hanem Mexikóból érkezett a film, Az alkotás természetesen magán viseli Guillermo del Toro direktor kézjegyét, aki borús hangulatú meséivel és fantáziájával már beírta magát a mozi történelmébe, olyan művekkel, mint az Oscar-díjas 'A Faun labirintusa" (bár még nem láttam, de a díjazása rám riasztóan hat...), az "Ördöggerinc", a "Hellboy 1. - 2." és a "Mimic - A júdás faj". Na jó, egy-kettő ezek közül ugyan nem hagyott mély nyomot az emberiségben, és akkor már a "Penge 2."-t már nem is említem, azt azonban nehéz lenne elvitatni, hogy különleges stílusa van del Toro-nak. A "Cronos" volt az első komolyabb egész estés műve, amelynek ráadásul forgatókönyvét is saját kútfőjéből merítette, és nem véletlenül indult meg ezután a pályán. (Elméletileg ő fogja dirigálni a H.P. Lovecraft nagyszerű elbeszéléséből készült "Az őrület hegyei" című produkciót 2013-ban, de persze addig sok víz fog lefolyni a Dunán, vagy, hogy stílszerűek legyünk, a Rio Grande-n...).
 A kezdő lökés tehát megvolt, és jó néhány díjat besöpört ezzel a filmjével, amely a kritikusok szerint "nem csak véres és elegáns, de kedves és intelligens". A főszerepeket sem bízta a véletlenre: kedvenc argentin színészét, Federico Luppi-t alkalmazta (akit a fentebb felsorolt rendezéseiben sem hanyagolt el, hiszen az "Ördöggerincben" és 'A Faun Labirintusában" is szerepeltette), és a karakteres arcú Ron Perlman-t, ( Alien: Feltámad a Halál, Desperation, Az ördög kriptája, Alvajárók, The Last Winter, Hellboy... és még bőven sorolhatnám) aki perfektül hozta az erőszakos, ámde kissé terhelt unokaöcsit. Kitérhetek továbbá Tamara Shanath-ra, a szinte néma kislány, Aurora szerepében, bár nem nagy művészet eljátszani, de mégis sikerül az emberből kicsiholnia a féltés és a sajnálat érzését a lényéből sugárzó csendes magánnyal.
Nem egyszerűen egy horrorról beszélek most itt Nektek, Kedves Olvasó. Ahogyan gyakorta megesik az Amerikán kívül készült filmekben, úgy itt is elmondhatjuk: több ez egy hétköznapi rémisztgetésnél, nem elsődleges cél a ijesztgetés, hanem inkább egy történet elmesélése, amely azonban magában hordozza (mint szinte minden mese) a sötétséget, az erőszakot és a halált. Művészien közelíti meg a témát, és sikerül némi tragikus szépséggel is megtöltenie az egészet, hogy még jobban átérezzük a drámát, és a kontrasztot az élet (Aurora), és az elmúlás között. Néha sötét humor is megcsillan benne, bár azért érthetetlennek tartom az imdb által a meghatározásába belesulykolt "comedy" címszót, maradjunk annyiban, hogy ez pont belefér. Kiemelkedő még a színek és zenék mediterrán összhatását nyújtó világa, néha még enyhe szürrealizmust is felmutat, szereplői nagy része kissé bizarr figurák. Hívhatjuk ugyan "vámpírfilmnek", de ez a meghatározás is körülbelül annyira állja meg a helyét, mint a komédia, nehéz behatárolni. Súlyosabb párhuzamrendszert is tartalmaz, hiszen "Jesus" kísértésbe esik a film végén, de legyőzi önmagát, a benne támadó szörnyű vágyat. Mindenképpen rendhagyó mozi, és érdemes megnézni.
A művészi szépség és az arra való törekvés azonban néha tompítja a feszültséget és izgalmakat, nem mozgat meg rengeteg adrenalint bennünk, ámde ennek ellenére egyáltalán nem unalmas, Elmélyült és kissé fajsúlyosabb alkotás, viszont mindemellett, vagy éppen ezért szórakoztató is, olyan, amiért érdemes egy másfél órát a képernyőt bámulni. Tedd meg Te is, ajánlom figyelmedbe, már, ha az intelligensebb olvasók táborát szaporítod.
10/8

2010. október 11., hétfő

Captivity (2007)

Végre egy film amely meglehetősen pozitív előjelekkel kecsegtetett mielőtt a megnézésébe kezdtem volna. Egyrészt a film rendezője (Roland Joffé) kivételesen nem valami hobbifilmes, aki kizárólag esküvőket filmezett és intimbetét reklámokat rendezett mielőtt a szóban forgó nagyjátékfilmet elkészítette volna, hanem olyan műveket tett le a filmgyártás képzeletbeli asztalára, mint például az 1986-os Misszió (Robert De Niro és Jeremy Irons főszereplésével), illetve az 1995-ben forgatott A skarlát betű című alkotások. Ezeket természetesen az internet segítségével szedtem össze és nem fejből tudom, de attól még megjegyzendő, hogy rendezőnk, ahogyan pestiesen mondanák, "nem szarral gurigázik". Két ilyen film után szemernyi kétségem sem lehetett afelől, hogy ezúttal is egy minimum nézhető alkotással örvendeztet meg minket. Feltételezhettem mindezt annak ellenére is, hogy ezúttal úgymond "idegen vizekre" evezett, hiszen horrorfilmet ezt megelőzően tudtommal még nem rendezett. Ezt a műfaji megjelölést azonban óvatosan kezelném, de erről majd később. A neves rendezőn kívül, a film másik pozitív előjele az a meglehetősen erős visszhang volt, ami a Captivity bemutatását megelőzte. Állítólag a filmet erőszakossága és brutális jelenetei miatt 13 országban tiltották be már a megjelenése előtt és szintén állítólag 24-szer vágták újra az eredeti változatot, mire sikerült egy viszonylag bemutatható verziót elkészíteniük. Nos, hogy ebből mi igaz azt nem tudom, mert a vágatlan verzióhoz nem volt szerencsém, a cenzúrázott változat pedig... Na de ne szaladjunk ennyire előre , nézzük a szereplőket. A főszerepet, vagyis az ünnepelt modell figuráját, Elisha Cuthbert alakítja, aki ezt megelőzően olyan filmekben játszott, mint a Viasztestek, az Igazából szerelem, vagy a Szüzet szüntess! Nem egy agyonfoglalkoztatott sztár annyi szent. De ugyanez mondható el a másik főszereplő, a Gary Dextert alakító Daniel Gillies munkásságáról is, aki a Captivity előtt a Pókember második részében vett részt elméletileg. A film főszereplői közül egyedül a Ben Dextert alakító Pruitt Taylor Vince tudhat magáénak tekintélyesebb filmes múltat, olyan filmekkel a háta mögött, mint a Vörös zsaru, a Törvénytől sújtva, a Veszett világ vagy éppen a (számomra abszolút favorit film) Jákob lajtorjája. Mindent összevetve nem tűnt rossz választásnak a Captivity című film, ám sajnos hamar rá kellett döbbennem, hogy ez a film bizony igencsak közelről súrolja a nézhetetlen és a filmművészeti szemét között húzódó igencsak keskeny határvonalat.


Kezdjük mindjárt a történettel. Adott egy népszerű, az összes férfimagazin címlapján és az utcai óriásplakátokon szereplő, szőke szupermodell (Jennifer Tree), aki természetesen egyedül él és akire szintén magától értetődően a magánéletében a kutya sem kíváncsi. Jennifer egy végigmulatott fogadás után arra ébred, hogy egy ismeretlen, sötét, nyirkos de minden kényelmet kielégítő pincében találja magát. A film ezen részében a Lepkegyűjtő című zseniális könyv ugrott be a hasonló sztori miatt, ám hamar magamhoz tértem, mert sajnos a film nagyjából idáig hasonlított John Fowles remekművéhez. Innentől már kénytelenek vagyunk a Roland Joffé és Larry Cohen által kiötlött förmedvényt végigszenvednünk, amely már cseppet sem hasonlít a feltehetőleg általuk is olvasott klasszikushoz. Jennifer, mivel retteg a bezártságtól (éppen úgy, mint a sötétségtől) pánikba esik és megpróbál kimenekülni luxusbörtönéből, ám természetesen próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak. Mindeközben egy másik szálon végigkövethetjük, amint a rendőrök megpróbálnak a már régóta üldözött sorozatgyilkos nyomára bukkanni. A foglyul ejtett Jennifer pedig rájön, hogy korántsem ő az egyetlen szerencsétlen áldozata a titokzatos pszichopatának, mert pinceszobájának falát kaparászni kezdi egy ismeretlen fickó, aki szintén akaratán kívül tölti ott monoton mindennapjait, ki tudja mióta. A két szerencsétlen áldozat persze, ahogy az egy pocsék forgatókönyvben meg van írva, egymásba szeret. Mondani sem kell, hogy mindezt gyilkosunk ezernyi kamera és egyéb számítógépes kütyü segítségével természetesen nyomon követi és természetesen vödörnyi nyálat csorgat mindeközben, ahogyan azt egy sablonos "B" kategóriás filmben szokás. Szintén nem árulok el nagy titkot ha azt írom, hogy mindezek tetejébe még jól meg is kínozza áldozatait a pszichopata fickó, de erre csak halvány utalást tesznek, mert egy csepp vért, annyit nem látunk, nemhogy kínzást. Látszik, hogy dolgozott a vágógép, mint a rotációs kapa. Tulajdonképpen mindent kivágtak a filmből, amit csak lehetett, hiszen a legdurvább jelenet a filmben az, amikor az elmebeteg figura Jennifert elaltatja és egy hatalmas üvegkalitkába rakja, amit szép lassan elkezd feltölteni homokkal, miközben mindezt kamerákon keresztül, egy pohár fehérbort kortyolgatva végignéz. Mondanom sem kell, hogy a szomszéd szobában raboskodó fickó az utolsó pillanatban természetesen kiszabadítja a halálra rémült szupermodellt és ettől még jobban egymásba szeretnek, amit szintén végignéz az enyhén perverz fogvatartójuk, akiből a film végéig nem látunk többet, mint Dr. Fondorból a Bigyó felügyelő című rajzfilmben.


A film elején már megismert rendőrök természetesen folyamatosan nyomoznak, látszólag teljesen reménytelenül, Jennifer elrablója után, mígnem eszükbe jut egy hatalmas ötlet, miszerint a pszichopata sorozatgyilkos valószínűleg tucatszám vásárolja fel a számítástechnikai és elektronikai kütyüket, ezért ellenőrizni kell valamennyi ilyen terméket árusító üzletet és az ott nagy tételben vásárlók között lesz a gyilkos. Elképesztő felfedezés, ám az nem derül ki a filmből, hogy erre a megállapításra, ami végül elvezeti őket a gyilkoshoz, hogy a fenébe jutottak. Egyszerűen csak ülnek a járőrkocsiban és az egyik agytröszt agyában felvetődik az ötlet. Hihetetlen forgatókönyvírói bravúr. Nem szarakodik azzal, hogy a rendőrök nyomoznak, vagy gondolkodnak, esetleg nyomokat rögzítenek vagy apró mozaikokat raknak össze. Nem. Ő egyszerűen beleírta, hogy a két rendőr közül az egyiknek egyszerűen kipattan a fejéből az isteni szikra, hogy a sorozatgyilkos feltehetőleg minden nap a Média Marktban vásárol. "Mert hülye azért nem vagyok". Úgy látszik mégis, mert nyomozóink ezen a logikai szálon végigfutva jutnak el végül (több év sikertelen nyomozás után) a Jennifert elrabló elmebeteg fickóhoz, akinél természetesen leülnek a kosárlabda rájátszást megnézni és míg a szívélyes házigazda elmegy nekik sörért, véletlenül csatornát váltanak ahol naná, hogy a privát Big Brother megy, Jenniferrel a főszerepben. A film hátralevő részét már nem mesélem el, nem lőném le a poént, meg a végén még elhelyezett kötelező csavart, ami nagyjából éppen annyira kiszámítható, mint a film azt megelőző mintegy nyolcvan perce.

Mindent összevetve a Captivity című film feltehetőleg Roland Joffé azon alkotásai közé fog kerülni, amivel még az ismerősei előtt sem fog dicsekedni. Persze lehet mondani, hogy ez egy erősen cenzúrázott film volt, és a vágatlan verziótól megálltam volna a növésben, megőszültem volna a félelemtől és önként jelentkeztem volna az MSZP hívő tagozatába, ám véleményem szerint ezen a filmen már az sem sokat segített volna, ha a főszereplőket félholtra kínozzák miközben orrukon-szájukon literszám dől a vér. Sajnos Roland Joffé ezen alkotása, az első perctől az utolsóig úgy ahogyan van el lett rontva. A szereplők, főleg a modellt alakító Elisha Cuthbert és Daniel Gillies, teljesen átlagosat nyújtanak, de ugyanolyan átlagos a zene, hogy a történetről már ne is beszéljek. Sablonos, kiszámítható, unalmas, vérszegény iparosmunka. Nincs benne semmi, ami kiemelné a több ezer tucatfilm közül. Mondanám, hogy egyszer nézhető, de még ez sem lenne igaz, mert ezt a filmet megnézni valódi időpocsékolás.
3/10