2010. június 18., péntek

Portal (2008)


Szürke szamár a ködben

Amióta világ a világ, mindig volt jó és rossz. Ennek az emberek nevet is adtak, sőt belemagyaráztak oly sok mindent, több jelentést, megtöltötték hittel és ámulattal, átjárta a szentlélek. Legyen mitől féljen az ember, tisztelni, meghunyászkodni. Arról nem beszélve, hogy a népi hiedelem és a buta emberek babonáiban megtalálható eme fogalom, tudván a földön a sátán helytartói is léteznek. Így ellensúlyozva azokat kik-rendesen tarják a keresztet és nem nem fordítva. Jó-rossz, Jing-jang, lófasz a picsába. Sok írót megihletett, neves rendezők próbáltak már a ködbe elbújva ijesztgetni. Többnyire siker koronázta munkájukat. A köd nyomasztó hangulata átjárta az ember minden porcikáját és verítéket varázsolt homlokainkra. Eme film címe egyszerre sokat sejtető és titokzatos. Amikor olvastam az ismertetőjét voltam annyira gyökér, hogy nem kerestem a rosszat, sőt bizakodva vártam, hátha találok valami rejtett kincset. A következőkben megpróbálom szavakba önteni a látottakat.

Ez a portal nem az a portál. Nem egy internetes oldal, nem is egy Asimov agyból kipattant isteni szikra, csak egy ....„ijesztgetős” film. És ez az átjáró nem is visz sehova sem. Az egész az elejétől a ködbe vész, pont úgy, mint szereplőink....Akik autókázni kénytelenek az átláthatatlan tejfehér fátyolba. Monoton autózgatás unalmas párbeszéd. Semmi lazaság, esetleg szimpatikus karakterek. Veszélyes így kezdeni egy filmet. Nem is vártam semmi extrát. Elromlik az autó (ezt még soha nem láttuk, nagyon eredeti), és minő meglepetésre pont van a közelben egy fogadó. Bocs: olcsó motel. Ami belül már egy vadászházra hasonít, sok trófeával és egy megnyerő modorú recepcióssal. És mert ez olyan természetes és imigyen alakult itt hajtják álomra táskás szemeiket. Legalább erdészház lenne, és egy orsós magnóról fel lenne olvasva a Necronomicon és lenne futás-nagy sikoltozás. Á, semmi ilyesmi nem történik.

Kis pihenő után reggelizni készülnek, amiről kiderül, vacsora. Valahogy ki maradt pár röpke órácska. A kedves asztaltársaságot egyszerű ám gusztustalan vacsorával kínálják. Hooke nevezetű szereplőnk inkább nem kéri részét. Nem evett húst csak vedelt mint gödény. Megitta az összes kékfrankost. Ez aggodalmat kelt a vendéglátóiban. Főleg az antihős főnökben. Neki a szeme sem áll jól, nem azért , mert kancsal, hanem mert ő az a tipikus rossz arcú karakter akit direkt az ilyen filmekhez szerződtetnek, olcsó és tehetségtelen. Valami rosszban sántikálnak a konyhában ...Nem is kell sokat várnunk és beindulnak az események (ez megint nem igaz, még mindig unatkozom), színre lépnek csuklyás (majdnem ninját írtam) kántáló alakok és hullani kezdenek a vendégek. Elevenen elégetés meg hasonló kíméletlen dolgokat művelnek. És ha valakinek ez nem elég, akkor kiderül, hogy rabszolgák is sínylenek hátul a pajtában, erről a tényről szereplőink mit sem sejtenek, pedig ha tudnák...Biztos „csináldmagad” mentőakcióba kezdenének.

Szerencsére itt keres éjszakára szállást egy szerelmespár. A légyottot a kámzsás kántáló kis gonosz társaság szakítja meg, vérüket ontani jöttek, mi meg lemaradunk a szexjelenetről. Főhősünk még éppen időben elbújva végig nézi a tragédiát (pedig nem lett volna nehéz észrevenni és akkor végre mehetnék aludni). Tovább durvul a helyzet éjszaka: az egyik vacsoravendég ágyából kitámolyog a mosdóba, vért és gilisztákat potyogtat magából, Roy szerető és odaadó férj mindeközben az igazak álmát alussza. Pedig szerintem minden horgász álma egy ilyen feleség 15 centis gilisztákkal.

Snitt: és a testvérpár megint a ködben autókázik, ismét a bájos fogadónál kötnek ki. Megint vacsora a többi vendéggel, nekik nem rémlik, ez már megtörtént. Kibaszott vacsoracsata. Hősünk kezdi elveszteni a türelmét (már ketten vagyunk), meg az ítélőképességét. Megint elő tipegnek a csuklyás alakok. Ezek nem valami hétvégi okkultisták. Profik a javából. Valaki szólhatna az ördögűzőknek! Szereplőnk kap egy segítő társat maga mellé, aki igyekszik őt kivezetni ebből a végtelen útvesztőből. Mentorának hála fény derül arra, hőseink nem tegnap érkeztek ide és nem csak ketten ültek a kocsiban amivel idejöttek, de mindezt elfeledték, mert elködösítették elméjüket. Némi kiszámítható fordulatként észreveszik árulását és büntetésként felnyársalják egy agancsra.Valamire mégis jó volt az a sok trófea....És már megint táplálkozik a kis társaság. Ennyit még egy filmben, talán még a nagy zabálásban sem ettek!! Hősünk végül végre elszánt akcióba kezd...hogy rohadna meg!

Az egész filmet belepi a köd. És nem csak a történet szürkeségéről beszélek, hanem a díszleteket megspóroló effektről. Végig megy a füstgép. Vagy talán így igyekeztek minden hiányosságot eltakarni? A színészek tehetségtelenségére bízva a film nagyját. Empátia halvány szikrája sem pislákolt bennem, alig vártam végre történjen már valami. Ennyire rég unatkoztam film nézés közben, komolyan nem is tudtam egyben ledarálni. Ráadásul az egész tetves film a motelben és annak közvetlen közelében játszódik. Unalmas, fárasztó, förtelmes. Több fordított kereszt látható ebben a másfél órában, mint az összes sátánista zenekar lemezborítóján. Ez mégsem az a film aminek nézése közben keresztet vetek és teletojom a gatyám majd egy Bibliát tennék a párnám alá és fokhagymát dugdosnék a füleimbe. Mindentől elvonatkoztatva ez egy nagy rakás szar és ha sokáig nézed vért hánysz, minimum elkezd a fejed körbe tekeredni a nyakadon és zöldet rókázol. Elhiszem létezik szubkultúra meg underground és, ezek is a horror berkeibe sorolhatóak. De, hogy valaki szponzorálja ezeket a fosokat, kiakasztó. Nem is értem minek csinálnak ilyen filmeket. Töltelékfilm unalmas másfél órára, de inkább csinálj mást. Ne nézd meg!!! Most én is törlöm a gépemről, akarom mondani visszaviszem a teszkóba és veszek az árán valami mást...

Ámen.

10/0,5

UI: Nem összetévesztendő a 2010-es "The Portal"-lal!


Portal Movie Trailer

PORTAL -THE MOVIE | MySpace Video

2010. június 15., kedd

Negyedik típusú találkozás - The Fourth Kind (2009)


Ha nekem egy film azzal a kitétellel kezdődik, miszerint „megtörtént esetet dolgoz fel”, vagy „Igaz történet alapján”, akkor rögtön életbe lép azon reflexem, hogy némi kétkedéssel tekintsek az elkövetkezendő egynéhány órára, amíg a szemem előtt peregnek majd ezek a valóságban is igencsak megesett dolgok. Elsősorban azért zavar ez az egész, mert jó fantaszta módjára én azért nézek filmeket és olvasok könyveket általában, hogy elszakítson a valóságtól, és ne kelljen semmiféle földhözragadt problémával szembefutnom, hiszen, ami megtörtént már, az nem lehet olyan különleges, mint a kitaláció. Számomra legalábbis. Izgalmas lehet moziban nézve egy háborús dráma, egy romantikus kapcsolat egy rákbeteg ifjúval, vagy egy szülő válóperes bonyodalmai, csak nem nekem. A valóság mindennap fejbe kólint, csak arra a pár órára hadd merüljek el a fikció világába, és izgulhassak nem létező borzalmak felett, mert a realitás rettenetesebb és borzasztóbb ezer kitalált szörnyetegnél, mivel ez valóban megtörténik, egyszer talán igazándiból szétlapíthatja a koponyámat mondjuk egy teherautó kereke, és kifröccsen az agyvelőm az úttestre a szemgolyóimmal együtt. (Tessék, pszichológus urak és hölgyek, valahol itt lehet a gyökere a horror sikerének, persze egészen pongyolán fogalmazva, és ráadásul a magam beteges esetében…) Ezerszer borzongatóbbak a drámák, az emberi sorsok, mint mondjuk egy kis könnyed tét nélküli félelem, izgalom egy láncfűrésszel rohangászó kreténtől, aki emberbőrből varr maszkokat a képire. Még sosem éreztél olyan szorongást és félelmet egy ilyen mozitól (kivéve persze gyermekkorodban, amikor még minden olyan könnyű és szép), mint például amikor aggódsz a munkahelyed, családtagod, vagy betegség miatt. Persze egy valamennyire egészséges elmére gondolok, mint az enyém, és nem az olyan balfaszokra, akik játékok és filmek hatására gyilkolászni kezdenek.
Szóval nem vagyok különösebben oda a „valós alapú filmekért”, (persze van kivétel, az emlékezetes „Az élőhalottak visszatérnek”, amelynek elején ugye heveny vigyorral olvashattuk a vicces kijelentést) különösképpen egy sci-fi, vagy horror esetében nem. Ilyen alkalmakkor még azzal is számolnunk kell, hogy a végén otthagynak minket álló farokkal és letolt gatyával, mint valami szűzkurva, és semmiféle lezárása nincs az egésznek, elmarad a kielégülés. (Valami fantasztikus hasonlat volt ez, én úgy érzem.) A legtöbb ilyen esetben megtekinthetünk egy listát, hogy pl. „Johnny Firpo azóta Dél-Kalifoniában él visszavonultan, és csakis tengeri uborkáinak él”, vagy egyéb lehűtő szöveget aszt’annyi. Újabb fekete pont a hülye valóságnak. Mennyi faszságot összehordtam, de még jelen alkotásunkról egy rohadt mondatot sem, pedig azt mondták nekem okosok, (gondolom mentségként arra, hogy nem képesek húsznál több összefüggő mondatot kiokádni magukból) hogy az embereket a hosszabb írások nem kötik le. Na akkor tehát kalandozzunk csak vissza a „Negyedik típusú találkozások” irányába, és most nem fogom felsorolni az első hármat, mert bárhol utánanézhet bárki, aki van oly’ tudatlan UFO-témában, hogy segédeszközökre van szüksége ez ügyben. Annyit azért megpendítenék kissé hamis lantomon, mert mégiscsak ide tartozik, és vannak lusta olvasók is, meg biztos kretének is, hogy a „negyedik típus” az kremalássan az emberrablósdi, szaknyelven eltérítésnek is hívják. Anno Budd Hopkins és Whitley Strieber könyvei ismertették meg a magyar olvasókkal (velem is) ezt a fajtáját az emberiséggel való baszakodásnak, amit a földönkívüliek végeznek. (Éjszakánként meg izzadtan paráztam, hogy mikor toppannak be a „szürkék”, hogy elvigyenek és különböző szondákat dugjanak… mindenhová.) Hogy ez miért jó buli az űrlényeknek, arról lanyha fogalmam sincs, de még az oly’ szakavatott írók, mint a két fentebb említett úr is, egészen zavaros válaszokat tud adni erre.
Jöjjön a lényeg:
A főszereplő nyitja drámaian a filmet, elmondván, miszerint ő Milla Jovovich, és most megtörtént esetet dolgoznak fel, ő fogja alakítani Dr. Abigail Tyler-t, a pszichológusnőt, és eredeti dokumentumanyagok lesznek láthatóak. Innentől kezdve párhuzamosan (néha osztott képernyővel szó szerint is) láthatjuk, ahogyan az „igazi” doktornő meséli és éli meg a történteket, és ahogyan M.J. Abbey Tyler férje nemrég halt meg, valaki álmában megölte, így egyedül marad kislányával és randa, ámde unszimpatikus fiával. Rendelésein sorra jelennek meg a környékbeliek, akik mind alvászavarról számolnak be, és valamiféle bagoly figyeli őket éjjelente. A doktornő az egyik páciensén regressziós hipnózist alkalmaz, mire az félőrülten a félelemtől később nem akar beszámolni arról, mit is lát valójában éjjelente. Aztán hazamegy, lemészárolja a családját és magával is végez. A helyi seriff rossz szemmel nézi a pszichológus akcióit, aki ráharapván az ügyre egyre kíváncsibban folytatja elhunyt férje munkáját, hogy kiderítse, mi az oka a környékbeli sok eltűnésnek és öngyilkosságnak. Egy éjjel Abbey a diktafonnal alszik el, amelyen másnapra borzaszó bizonyítékát leli annak, hogy őt is valaki elrabolta az éjszaka. A hangfelvételen idegen nyelven beszél valaki, amelyről kiderül később: sumérul van. Újabb hipnózis egy másik áldozattal, amely szintén rettenetesen végződik. Főhősnőnk körül szorul a hurok, mert a hitetlen seriff egyre vadabbul vádolja őt. De mindez kevés: még szörnyűbb dolog is történik.
A filmet Olatunde Osunsanmi jegyzi íróként és rendezőként is, sőt meg is jelenik személyesen is, mint riporter, aki a főszereplővel mesélteti a sztorit. Különösebb és speciálisabb dolgokat nem kellett végrehajtania, néha kissé már TV-filmes hatása is van, viszont ügyesen pakolja össze a videokamera-felvételeket a filmmel, néha meglepő módon négyfelé osztott képernyőben. Mert kérem itt az történik, hogy van a megtört asszony, Dr. Abbey Tyler, aki folyamatosan meséli a történetét, és láthatjuk az eseményeket, ahogyan őt Milla Jovovitch eljátssza. Érdekes húzás, csak eleinte volt furcsa, mindez nyilvánvalóan azért van, hogy hihetőbbé tegyék a dolgot, és be kell vallanom, egészen meggyőzővé sikerült gyúrni a végeredményt. Nincsenek látványos jelenetek, idegen lényeket sem mutatnak, inkább a jó öreg ügyesség, hogy amit nem látunk, az nagyobb félelmet kelt bennünk, mint amit igen, lásd milyen jól működött a „Paranormal Activity” esetében is, amely érzésem szerint igencsak megmozgatta direktorunk fantáziáját. Már ami azt illeti, hogy nem túl sok pénzből összehozni valami maradandót. Milla mellett olyan arcok a főszereplők, mint Elias Koteas és Will Patton, én elégedett voltam velük, ami ide kellett, azt hozták, bár Miss Jovovich néha egészen faarcot öltött fel, de voltak nagy pillanatai is, amikor megfeledkezett magáról. A néha kissé olcsó kivitelezés nem nagyon ment a kárára a filmnek, bár a neten barangolva olvasom, természetesen már megszólalt a bugrisok kórusa, hogy „mé’ nincs benne szörnyek, meg nem mutatnak semmit deszar, meg uncsi is vót bamek”, de részemről nagyon is rendben van. Alkalomadtán még az „Ördögűző” is felmerült bennem, majd meglátjátok, miért. A feszültség fokozódik és a hangulata is elragadt. Néha viszont komoly drámába ment át, ez sem ment a kárára, így összességében egy igen megfelelő atmoszférával rendelkező mozit láthatunk. Érdemes megnézni, és mivel nekem nem kerül semmibe, ezért adok egy 10/9-et, a fentebb említett pozitívumokért, amelyek azonban kissé negatívumok is.
ZIMABU ETER!

2010. június 6., vasárnap

Fantastic Mr. Fox (2009)







Mostanában elég ritkán nézek filmeket, legtöbbször hetente-kéthetente ( havonta... ) ha épp kedvem támad hozzá, végigvizslatom az általam ismert torrentoldalakat, vajmi említésre méltó után kutatva, ami legtöbbször csak akkor végződik tényleges filmnézéssel ha már télleg végképp nem tudok magammal mit kezdeni, köszönhetően a mai felhozatalnak és a legkevésbé sem profit orientált, eddig sohsem látott megoldásokkal, lebilincselő történettel, szarpergető feszültséggel, hurkokkal-csavarokkal-csomókkal tarkított több szálon futó cselekménnyel minden tekintetben a valódi szórakozásra vágyó nézőközönség igényeit kiszolgáló filmIPARnak ( phöjjj ). Kiválogatok 5-6 vajmi viszonylag élvezhetőt sejtető címet a szemétbűl ( nomeg azér utána nézek íemdébén, meg a kommentek között is hogy mit rittyentett róla a nép ), türelmesen végigvárom a letöltést és nekilátok magának a fímnek, ami naggyából emigyen történik:
( Legalábbis mostanában. Anakazidejében véháesen minden moslék szart megtudtam nézni... nemhiába: videókazettás fíling üt mindent! )
Kezdődik a fím.... 10 perc... fosat színészek, erőltetett játék, hatásvadász, szar észnélkül odabaszott effektek ( lasssítás, bullletttájm ,cg monszterek többnyire ).... ó faszom, tekerjünk egy keveset, hogy jobb lessz é később, érdemes e végikínlódni... előretolok negyed órát... szar... fél óra... Haha, zombik lovat esznek, na mindegy... szar, TŰZRE VELE, dilit!
KÖVETKEZŐ:
Kezdődik a fím...10 perc... unalmas, erőltetett szar.... 10 perc.... még mindig szar... tekerés... dilit... ésígytovább, ésígytovább.
( lehet, hogy velem van a baj: szándékosan nem akarom élvezni azt, amire 1000000 szarlégy vígan rárepül bambulni. Végül is ők nem tévedhetnek, hiszen sokan vannak... )
No szintén emigyen jártam el nemrégiben is: letöltöttem egy rahedli filmet, amik aztán nagyrészt beváltották a hozzájuk fűzött reményeket ( vagyis hát pont hogy nem, de ez itt lényeg ... ), így amilyen sebesen megtelt pár gigabájt a gépemen, ugyanolyan tempóban nagyjából fel is szabadítottam azt, helyet adva a későbbiekben további szemetek tárolására. Az első néhány darab az akkori felhozatalból el is vette a kedvem a további próbálkozástól, így párat megkímélve későbbre, aznapra hanyagoltam a filmeket.
Megmaradt - többek között - a Fantasztikus Róka Úr című film, amiről akkor még nagyjából nemigen tudtam semmit, csak azt, hogy animációs fím és azt is az egyik pájretbéjen felkapart kommentből. Ami azt illeti nem vártam tőle sokat, legfeljebb egy srek vagy egyéb, üzletileg már bevált formula utánérzetét, meg ami azt illeti, ha mostanában filmek ritkán, úgy rajz ( animációs ) filmek még kevésbé kerűlnek elém, mivel, ha az egészestés mozikra igaz, akkor a rajzfimekre hatványozottan, hogy egy kaptafára épülnek ( legalábbis ami a piacot uraló nagy stúdiók rajzfilmjeit illeti ), valahogy emigyen:
Adva van egy szeretni való, de valamilyen módon nyomorék főhős, meg vicces mellékszereplők, akik szintén nyomorékok ( de azér' szeretnivalók ), egy rahedli szeretnivaló egyébb szereplő, meg a gonoszcsávó ( vagy csaj ) meg aljas és gyáva - vagy félrevezetett - szolgái akik mindenáron ki akarnak baszni, a szeretnivaló nyomorék főhőssel, aki végül szeretnivaló nyomorék és vicces mellékszereplők segítségével legyőzi a gonoszt meg összeszed valami bulát is. ( akit nem érdekel, hogy a szeretnivaló nyomorék főhős egy ágrólszakadt csóró lúzer, ettől is csak mégjobban szereti... ( míg a gonoszcsávó meg dugig van lóvéval )...HAHA hát persze, a szerelemnek télleg semmi köze a pénzhez... NAGY BÜDÖS LÓFASZT! - mondjuk ami azt illeti a legtöbb illen rajzfílmben a sztori végére cserélődik a helyzet és a faszagyerekből milllliárdos király lesz vagy faszomtuggyami, a gonosznak meg beüt a krach aztán mehet csövezni, de érdekes módon mindig csak lóvéval és hatalommal lehet teljes a szereplők élete... )

No volt ez a Fantasztikus Rókaúr amiről kábé nem tudtam semmit, és a szokásos elvárásokkal kezeltem, a korábbi tapasztalatoknak köszönhetően. Így jegeltem is pár hétig, amíg megin rám nem jött a fímnézhetnék, veszont amikor előszedtem, film első 10 perce után pontosan tudtam, hogy ez az amit korábban kerestem! Nopersze nem azt állítom, hogy megleltem itt az (animációs) fímek jelen kori szent grálját, de összehasonlítva azzal, amire akkor számítottam és utána amit kaptam( érdekes sztori, hihető/királyarc szereplők, szórakoztató közjátékok és az egész történet olyan fasszájos stílusban van összerakva, hogy az a végén kitesz egy zsírkirály egészet és nem hagy maga után semmi hiányérzetet, max. annyit, hogy: fassszomé' nincs tovább... ), akkor úgy éreztem, hogy kurvára megtaláltam.



A film maga ( kiről másról ) Róka Úr-ról, családjáról, barátairól és az ő ÉLETÜKNEK ( ezt pedig lehet szó szerint venni ) egy rövid szakaszáról szól ( bár ha azt vesszük rókaévekben számolva már nem olyan rövid, node mindegy ).
Itt nincsenek tipikus tucatszereplők, minden karakter hihető: mindegyiknek megvan a maga hétköznapi problémája, személyisége ill. személyiséghibája nomeg flúgja. Egyik sem tökéletes, egyiket sem akarják mutatni valami tipikusan beskatulyázható förmedvénynek amit aztán könnyen bele lehet erőltetni egy megszokott okádék sablon sztoriba. Mindent összevetve a történet hősei és antihősei mind életszagú hihető karakterek és nincsenek közöttük tipikusan jó, gáncsnélküli lovagok ill. tipikusan aljas gecik, mindegyiknek megvan a maga reális és emberi motivációja arra, amit véghez akar vinni a történet folyamán.
Adva van róka úr aki ereje teljében ( egy rókától nem szokatlan módon ) madárlopással tengette az idejét, ill. szerezte meg a betevő falatot az akkor még jómagára és feleségére szűkülő családnak. Idővel azonban, mivel felesége bekapta a legyet ( tőle ) és mivel a madártolvajlás veszélyes szakma, tekintve a madártenyésztő gazdák kevésbé megértő hozzáállását ehhez az életpályához, nomeg várandós neje is noszogatta, kénytelen felhagyni korábbi életvitelével, tisztes munkát keres és ennek megfelelően beáll újságírónak. Szépen nyugalomban telnek a rókaévek, miközben róka úr szegényessen ugyan, de fent tudja tartani családját, ami időközben három tagúra bővült identitászavarban szenvedő fiával ( a gyerek megvan róla győződve , hogy mindenki leszarja őt és az ő rejtett érdemeit, ami igaz is, mer nem nagyon vannak érdemei... a felgyülemlő stresszt meg azzal vezeti le, hogy idiótának öltözik és köpköd ha felidegesítik... ). Róka úr lassan közeledvén a rókaévekben mért rókakor végéhez, úgy érzi ideje lenne öreg rókaéveit egy szegényes földalatti üreg helyett valami tehetősebb környezetben eltöltenie. Egy újsághirdetés útján talál magának egy nagy odvas fát az ő árfekvésében, szomszédságnak pedig a környék három ( meseszám, igen... ) legnagyobb madártenyésztőjét, ami egy zseniális terv kiötlésére sarkallja őt élete utolsó nagy dobásához - akaratán kívül pedig odabasz ezzel az egész közösségnek.

TRÉLER

Ami igazán megfogott a filmben az egyrészt az volt, hogy a film maga nem egy, mostanában divatos lámító gépes 3d combjúter animáció, hanem bábokkal meg sztopmósön megoldással rögzített valódi animációs film, a másik pedig, hogy mindenféle fellengzős és hatásvadász ill. látványosan erőszakos momentum nélkül egy egyszerű és szórakoztató gyerekmese köntösében foglalkozik olyan felnőtt témákkal mint pl.: család, jövő, megélhetés, közösség, halál, bla,bla meg faszomtudja még mi.
Témáját, stílusát és kategóriáját ( áánimációs fím ) tekintve akárki megnézheti, mert nincs konkrét célközönsége, sem egy kizárólagos szük köcsög sznob réteg akik verhetik rá a nyálukat, mivel ez a film az életről szól, amiben mindannyian élünk és naggyából úgy is ahogy tesszük azt ( vagy inkább annak az amerikai verziójáról... ).
Egyébként a film egyik figurájának "a patkány"nak Willem Dafoe az eredeti szinkronhangja, aki meg annyira király színész, hogy még a világűrben is komálják.

2010. június 2., szerda

Rémálom az Elm utcában - Nightmare On Elm Street (2010)

Tökéletesen felkészületlenül toppantam be a premier előtti vetítésre parkaboi kollégával. Úgy értem, sört már ittam, meg sajtburger is volt nálunk, de amúgy semmit nem tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi ez a film? Egy időben rebesgették, hogy ez egy előzmény-film lesz, aztán azt, hogy remake. Még csak előzetest sem láttam róla, őszintén szólva volt bennem némi érdektelenség, valahogy eléggé takaréklángon égett bennem a lelkesedés a „Rémálom” iránt. Ahogy esik úgy puffan, gondoltam, majd jön, megnézem, aztán túl leszek rajta. Valahol mélyen valószínűleg ott gyökeredzik az egész, hogy már maga az eredeti széria sem ragadott magával olyan hűdenagyon, kivéve persze az első és az utolsó rész (nem a Freddy vs. Jason című fosról beszélek…), a többi említésre sem nagyon méltó, néha hihetetlen mélységekbe süllyedt az egész és röhejbe.
Aztán a VOX magazin szerkesztője vagy kije, (a nevét meg ne kérdezzétek, mert nem emlékszem rá) elmondta kicsiny beszéd keretein belül, hogy ez egy remake (hurrá, süppedtem mélyebben a székembe, áhítozva némi alkoholért, amely átsegít az elkövetkezendő másfél órán), és hogy tekintsük meg, sikerül-e az eredeti sorozat nyomdokaiba lépnie az újrázásnak. Nem ilyen szépen mondta, mert ilyen bravúrokra csak én vagyok képes, de ez volt a lényege. Izgatottságom magasra hágott, ahogyan leperegtek az első képkockák, erősen szorongani kezdtem, hogy ne kelljen felállnom és kimennem vizelni. Eközben megállapítottam, hogy nem érdemes kimozdulni az emberek közé, mert a 91%-uk undorító gyökér, akiket legszívesebben tarkón lőnék, ezt az ingert egyébként filmnézés közben is megerősítette néhány fasz, aki érthetetlen módon olyan jeleneteket talált viccesnek, ahol én nem leltem semmi humorforrást. Például az adott általános derültségre okot, amikor a kádban elszunnyadó Nancy lábai között feltűnt Freddy pengével ellátott kesztyűje. Trógerék ezt rendkívül mulatságosnak tartották, én meg értetlenül néztem össze parkaboi-jal, biztos nem érhetünk fel intellektuálisan az ilyen baszottul pedigrés mozilátogatókkal. Természetesen ilyesmi minden mozilátogatásnál előfordul, gondolom, az ilyen taplók miatt létezhet még például az Adam Sandler és Ben Stiller-féle erősen altesti humor, ezek még a tortadobáláson is vihognának, bár napjainkban inkább az a vicces, ha van benne fing-fasz-geci-büfi, amely kritériumokat tökéletesen kiszolgálja a fentebb említett két ripacs és még néhány szintén „zenész” kollégájuk.
Na, megvolt a napi gyűlölet, úgyhogy vissza a filmhez, és rögtön említsük is meg, hogy rendezője ezúttal Samuel Bayer volt, aki olyan monumentális filmeket készített eleddig, mint a „Max” című rövidfilm, ne csodálkozz, ha nem hallottál semmit róla. Ezenkívül rockzenekaroknak készített videókat, oszt’ ennyi, alaposan megválogathatták, gondolom, hogy kinek a kezébe adják a gyeplőt. Főszerepben pedig Rooney Mara, aki jelen szerepében leginkább valamiféle penészvirágot alakított (eddig a „Rémségek könyve 3.-ban szerepelt, húúú és haaa) és társa a harcban
-->Csavardi Samu Kyle Gallner, a hobbitképű ifjú, aki említésre méltó filmként (részemről) a „Danika” című horrorban és a kurva ügyesen „Az ördög bújt beléd” címre fordított „Jennifer’s Body”-ban vett részt. Valahogy a nyolcvanas évek tinédzserei sokkal szimpatikusabbak voltak számomra. A két főszereplő kiválasztása pedig megerősíti a gondolataimat a Hollywood-ban folyó deheroizálásról, melynek keretein belül a szép és megnyerő külsejű színészek helyett „Danny deVito”-k, „Sarah Jessica Parker”-ek és egyéb korcs külsejű „sztárok” kerülnek előtérbe, valószínűleg tolerancia-leckeként. De tovább, mert sosem jutunk a végére; Jackie Earle Haley-nek drukkolhatunk Freddy Krueger szerepében, aki viszont igen jó választásnak bizonyult, bár feledtetni nem tudja soha Robert Englund erősen fekete humorral átszőtt karakterét. Megjelent a „Mániákus zsaru 3.”-ban, a "Viharsziget"-ben és a „Watchmen”-ben alakította emlékezetesen „Rorschach”-ot.
A történet nem újdonság, bár némileg eltér az eredetitől: A rémálmoktól gyötört Dean látszatra saját torkát vágja át egy kis étteremben, miután beszámol a hitetlenkedő Chris-nek a szörnyű figuráról, aki alvás közben kísérti és meg akarja őt ölni. A temetésen a kis pincérlány, a hervatag külsejű Nancy elmondja Chris-nek, hogy ő is álmodik a gyilkos faszival. Nem sok kell, hogy aztán már Chris is rémisztő módon, ágyban, párnák közt haljon meg, miközben a faszija mellette szunyál. Persze szabályszerűen menekülésbe fog, és persze börtönbe dugják, ahol jól elhalálozik. Nancy és kissé szánalmas barátja, Quentin, ráébred, szorul körülöttük a hurok, és sürgős jellegű nyomozásba kezdenek, egyre kimerültebben a kialvatlanságtól, ki is az elégett arcú rém, és hogyan lehet legyőzni.
Asszem ennyi elég is, mert a kissé erősebb szájbarágáson kívül nem sokban különbözik az eredetitől. legalábbis a sztori. Lássuk a további különbségeket: A Wes Craven mozijában jelenlévő kis humor itt nyomokban sem jelenik meg, holott az igazán fontos eleme, legalábbis én úgy érzem. Egyféle jelzésértékű kiegészítés, hogy nem kell véresen komolyan venni, a készítők sem tették ezt olyan vadul. Valahogy ezáltal már a remake kissé besüpped a közönséges átlag-horrorok közé. Krueger itt maga az ősgonosz, a macska-egér játékokat kevéssé élvező, inkább kegyetlenül célratörő gyilkos, pont ezáltal veszített némi vonzerőt is. 
A feszültség kevéssé jellemző erre a műre, inkább az ijesztgetésre törekedtek, ám ez nem igazán jött össze, ijedelmem oka átlagban leginkább a hirtelen nagy hangrobbanással bekövetkező váratlan mozzanatok voltak, na ez az otthoni képernyőn nem fog összerezzenteni senkit, gyaníthatólag. Őszintén szólva nem sikerült kitölteni kereken a másfél órát, a vége felé hihetetlen módon erős álmosság és unalom vett erőt rajtam, szerencsére a végjáték tartalmaz némi „adrenalint”, ha szabad viccelnem, majd meglátjátok miért… Freddy vaskarmait a mozi során többször csörgette-zörgette-karcolta, mint az eddigi részekben összesen, hát úgy látszik azt gondolták, hogy ez az egyetlen igen erős jellemvonása van ennek a figurának, igyekezzünk hangsúlyozni. Imigyen született meg a lélektelen Krueger, akit a karakteres gyilkosok közül letaszítottak szimpla ölőgéppé, ahogyan nemrég tették Michael Myers-sel is. Úgy látszik, korunk ötlettelenségében már a legendaépítés nem megy, inkább a rombolás és átalakítás a menő. Mindazonáltal persze nem nézhetetlen alkotással van dolgunk, mert azért sikerült egy új „Rémálom”-filmet összehozni, amely a széria néhány részét jelentősen túlszárnyalja. Borongós és kissé beteges is, van benne izgalom, riadalom, szikrázó pengék, kutatás, enyhe pedofiling. Nem több, nem kevesebb a mai mozis horror-felhozatalnál, egy régi ismerős új köntösben. Inkább a „nézd meg” kategória, tegnap este a vetítés után 6-ot akartam neki adni, de engedékeny hangulatomban most vetek neki egy 10/6 és felet. (Hamarosan elkészül már a következő része is, mert Freddy mindig visszatér, no meg ez a rész jó kis bevételt tudhat magáénak…)
UI: Ja, és csöcsök nincsenek benne. Így akarnak piacképesek lenni??? Botrány!!!