2010. május 24., hétfő

Solomon Kane (2009)

Hallottatok már valaha Cormac Mac Art-ról? Esetleg Bran Mak Morn-ról? Azért ugye Kull király neve ismerősebben cseng, nem igaz? Mindezen hősök egy igen fiatalon elhunyt író nagyszerű teremtményei. A mindössze 30 évet élt Robert E. Howard örökre beírta magát az irodalomtörténetbe (lehet ám fanyalogva mormogni a fasz kultúrsznoboknak, hogy ez csak ponyva) megalkotván a heroikus fantasy tiszta tekintetű bátor harcosait. Persze legismertebb (és leggyakrabban foglalkoztatott) szereplője maga a nagy Conan, a barbár kimmériai, aki filmeken, képregényeken, rajzfilmeken keresztül hatolt be a köztudatba, leginkább Schwarzenegger tökéletesen rászabott karakterével. Sajnos az észak szülötte barbárt éppen mostanság akarják tönkretenni, méghozzá egy új filmmel, amelynek főszereplője Jason Momoa, valami félvér hawaii-majom lesz a rémhírek szerint. Az ex-Baywatch Conan max. a hülye tinédzserek körében lesz sikeres, nem hinném, hogy a figurát ismerők bezabálják ezt a baromságot. De nem is rágódom ezen többet, majd legfeljebb kerüljük azt a filmet, mint kretén Lajcsika az általánost. Ennyi mindent összehordtam már itt, és még jelen tárgyunkról szót sem ejtettem. Mint azt sejthetitek, Solomon Kane is Howard fantáziájának szülötte, bár hazánkban Conan van egyeduralmon, nemrég megjelent egy novellagyűjtemény Kane kalandjairól, a Tuan Kiadó gondozásában, de emellett nemsoksemmi, néhány novella a „Hősök kora” című kötetben és a „Koponyák holdja” című könyv. Annak ellenére, hogy a hős külföldön jócskán kultiválva van, ide nem nagyon jutott el, (mert ugye csak a válság, meg a szopóág jut nekünk kintről) és valószínűleg a nézők 95%-ának tökéletesen ismeretlen a név.
Kane az 1600-as évek végén járja be a pestis és babonák sújtotta Európát és Afrika misztikus veszélyeitől terhes dzsungeljeit. Igazi harcos, tökéletesen kezeli fegyvereit, afféle inkvizítor. Igazodva a sötét korszakhoz az ő jelleme is kíméletlen, veszélyesebb, mint egy vadon kóborló farkas, komor és egyszerű (Puritánnak is nevezik), szinte másvilági jelenség. Kalandjai során legtöbbször a természetfelettivel, magával a Gonosszal találja szembe magát, de hála hitének és állhatatosságának, mondhatni fanatizmusának mindig felülkerekedik. Vajon sikerült átültetni ezt celluloid szalagra is?
A történetet az angol Michael J. Bassett álmodta forgatókönyvbe, és maga gondoskodott a rendezésről is. Eleddig, számomra kellemes meglepetésként hatóan, csak két filmet forgatott le, méghozzá a „Wilderness” (A vadon) és a „Deathwatch” című horrorokat. Utólagosan megállapíthatom, hogy semmi gond nem volt vele, sőt… A főszerepben James Purefoy játszott le mindenkit a vászonról, mondhatni tökéletes választásként, bár nem feltétlenül az a szikár alak, mint amilyennek Kane-t elképzeljük, viszont kifogástalanul jeleníti meg a lángoló szemű harcost, a baljós és olykor kegyelmet nem ismerő berserkert.
Solomon nem volt mindig így eltelítve hittel, ahogyan megismerhettük. Kegyetlen és kárhozott lelkű kalandor volt, örömmel ölt, és ha választania kellett a kincsek és bajtársai között, hát nem volt rest az anyagiakat előnyben részesíteni. Ám az ördögi alak magával a Gonosz küldöttével találja szembe magát, aki a lelkéért jött. Kane sikeresen kereket old, de tudja: elbujdokolhat, ám kárhozott lelke nem menekülhet meg a pokoltól. Visszatér szülőföldjére, hogy egy kolostorban rejtőzzön el a végzete elől. Ám a papok egy idő után távozásra szólítják fel az időközben megváltozott harcost, aki erőszakmentességet fogadott. Vándorol, majd fogadalma miatt ellátják a baját, szerencsére egy szekéren utazó család segítségére lesz. Velük tart egy ideig, ám baljós dolog történik, a család csinos hölgytagját egy boszorkány jelöli meg. Majd megjelenik a gonosz serege is, torz arcú alakok, vezetőjük pedig ronda álarcban, hogy a vidéket kifosszák, a férfiakból harcost, a nőkből pedig mást csináljanak. Irányítójuk Malachi, a varázsló, aki a Sátánnal cimborál. A kis csapatot, akikkel hősünk tart lemészárolják, és Meredith-et, (a fentebb említett csinoskát) elhurcolják. Apja utolsó erejével fogadalmat vesz Kane-től, aki megesküszik, hogy kiszabadítja a lányt. A haldokló ígéretet tesz: megbocsáttatnak bűnei, és lelke is megtisztulhat, ha megteszi. A Puritán így hát ismét fegyvert ragad, és kutatni kezd az elrabolt nő után. Útja során találkozik egy őrült pappal, akinek kis gyülekezete húsra éhes zombikból áll, majd keresztre is feszítik, míg végül a vidéket sanyargató pokoli hordát megelégelő emberek vezérükké nem válasszák, hogy győzelemre vezesse őket Malachai és szolgái ellen…
Nem vittem túlzásba az információadagolást, mégpedig egy okból: szeretném, ha Ti is megnéznétek a filmet. Van benne minden, ami szükséges egy ilyen dark fantasy-hez. Démonok, kardozás, vér fröcsögés, és egy kárhozott hős, aki még egy esélyt kap, éppen ezért nem válogat az eszközökben. A képi világ mesteri, ez itt nem Középfölde vidám kis pitypangos világa. Akasztott emberek az út szélén, rideg és kegyetlen minden, még az időjárás is. Örömmel tölt el, hogy nem amerikai produkcióban készült el az első Solomon Kane film, hanem a jó öreg kontinensen. A hangulata perfekt, sikeresen érzékelteti azt a világot, sár, reménytelenség, és fagyosság. Szerencsére ez egy trilógia első része, úgyhogy a kalandor még legalább kétszer vissza fog térni, hogy szórakoztasson. Elő-előfordul ugyan benne némi anakronizmus, de oda se neki, ez nem egy realista mozifilm, ennyi erővel ki lehetne írni belőle mindenféle természetfeletti szálat és maradna valami szpartakusz-gladiátor-robinhúd féle ízetlen és szanaszét csépelt könyökön-kijövő dögunalom. Felhőtlen szórakozás, ha némi leállás is előfordult benne, akkor is élvezettel figyeltem a szép és hangulatosan megteremtett festményszerű hátteret, tájakat, embereket, öltözékeket. A sztori ugyan kissé előre látható, nincs megbonyolítva különösebben, de ez ugye mégiscsak egy hősi eposz akar lenni, nem kell a csavar, lényeg, hogy jól lekössön azon a 104 percen keresztül, amíg tart. Ezt maradéktalanul teljesítette számomra. És most szigorúan elfogult leszek én is, mint parkaboi kolléga Romero-val; részemről megérdemli a legmagasabb osztályzatot.
10/10

2010. május 22., szombat

Survival Of The Dead (2009)


Az a zombi amelyik a kezedből eszik - a lábadból is fog

Akár ezzel a zombisra ferdített mondással is kezdhetném a hosszúra nyúlt pihenőmből való visszatérést. Ismét itt vagyok, sokak legnagyobb bánatára. Ne engem okoljatok, az egész valahogy úgy történt... Csabex már egy ideje rágja a fülem „méa faszé nem írok mán valami szart?” én meg mindig azt feleltem neki, majd holnap, majd tegnapra fent lesz a cikk. Mégsem így alakult. Most megérkezett a holmárkosnak titulált új egész estés zombis George A. Romero kalandfilm. Ebből az apropóból egy kicsit megint untatlak benneteket.

A film a kb. 2 évvel ezelőtt megejtett Holtak naplójának (nevezhetjük) a folytatása. A történet valahol ott mesélődik tovább ahol az előző mozi végén befejezetlenül hagyta a mester. Mint említettem folytatás. Az átfedéseken kívül a közös vonás, a Survival ezt az újkori zombis vonalat viszi tovább. Ismerkedjünk meg a szereplőkkel, a cselszövéssel és fondorlatokkal teli, ugyanakkor egyszerű alappal.. Amerikában játszódik a történet, ami a nyomott hangulata miatt mégis inkább valami álmos esőutáni angliai város benyomását kelti. Ez a miliő az egész filmet végigkíséri. Itt él az a két meghatározó karakteres vezető, kik a szigetlakók életére a legnagyobb hatással vannak. Mivel a világot éppen kezdik ellepni a zombik ők kétféle alternatívát képviselnek. Más hozzáállás, más kivitelezés. Az egyikük. O'Flynn egy flúgos öregember csapatával házról házra járva írtja a csúnya arcúakat. Másikuk Muldoon a kiöregedett nagydarab seriff kinézetű a Jóisten vagy kinek a kegyelmére bízza a dolgok rendbetételét. Ez a régi ellentét ami kihat szereplőink sorsára és adják a cselekmény egészének alapjait. A két félre szakadt helybelieknek nem elég a saját térfél, a másik cseszegetése, többre vágynak. Biztos a vidéki levegőben van valami...

George legújabb mozijával jó szokás szerint (ellenvélemények szerint feleslegesen), visszatért zombijaihoz. Az eredetileg „ Island of the dead” hangzatos belezős mindenkit megharapós filmet később valami rejtélyes okból „ ...of the dead” címűre keresztelték. Több hónap elteltével mégis „ Survival of the dead „ néven startolt a (nálunk majd csak dvd) piacon. Most, hogy mindenkit jól leterheltem ezzel a háttér infóval...még megemlíteném, hogy Romero a régi címekkel együtt kézi kameráit is a kukába dobta. A régi név is mutatta egy szigetre tette a cselekményt, de nem tetszhetett neki a drága napijegy, meleg sátor és a krisnás-koszt kombináció. Vagy a csillagok rossz együttállása miatt nem Óbudára jöttek forgatni. Kár, ránk fért volna egy hét együttlét. A helyszín a Plum sziget lett. Természetesen Amerikában, talán ott jobban érvényesül az ember, finomabb a hambi hús, több a hülye, sok a zombi, meg hasonlók. A társadalomkritika meg minek, amikor filmnézés után senki sem foglalkozik ilyen gondolatébresztőnek szánt dolgokkal. Annyit még el kell mondani Romero elég makacs ember. Nem hajlandó alkalmazkodni a trendekhez. Az ő filmjeiben nehogy már szaladgáljanak az élőhalottak. Marad a jól bevált dülöngélős vicsorgás.

,,Négy láb jó, két láb rossz."

Aki látta a Holtak naplóját annak ismerősek lehetnek a cselekménybe belekeveredő szimpatikusnak nem nevezhető dezertált Us Army csapat. Igazából velük kezdődik a film, meg egy kis csetepatéval a bázisukon amit némi intro féleségként nézhetünk. Némi koponyalukasztással és egy fejszétrobbanással totálban. Ennek következtében kereket oldottak. Hozzájuk verődik még pár kétlábú. Rádióüzenetet fognak, aki él menjen Plum városába ott van élelem meg minden ami a túléléshez kell. És ami a legfontosabb, egy biztonságos szigeten található. Ők még nem tudják,hogy a kiebrudalt Patrick O'Flynn fanyar tréfája ez száműzőivel. Utazónk is így akadnak vele össze egy komp-állomáson. Pár csürhével és egy negyedkompnyi élőhalottal.

A Szigetre érve éppen összekovácsolódó szereplőink nagy meglepetésnek lesznek részesei. A szigeten is vannak zombik, méghozzá láncra kötve ténferegnek. Elég bizarr látvány. Valami érdekes harmonikus együttélésnek lehetünk szemtanúi. Összefutnak a falubeliekkel. Azonnal betöltik a nemkívánatos vendég szerepét. Maradjunk annyiban: szeretnék a zombimenza étrendjét megreformálni... és nincs más hátra, mint a film vége, de ez mindent megmagyarázna amit eddig sikerült titokban tartanom.

Tudom sokaknak zombis film herótja van már, pedig lényegében ez sem szolgál más célt, mint a puszta szórakoztatást. Más megjelenítésben, de a lényeg ugyanaz: kikapcsolni az embert másfél órára. És erre megfelelő választás a Survival Of The Dead. Azt nem vitathatom, statisztikailag minden 3. horror film zombikkal rémiszt, ami jelenheti azt is, megint kreatív agycsömör állt be az éppen nem sztrájkoló forgatókönyvíróknál, másrészt azt is, a műfaj él és virul. A megvalósításra sem lehet különösebb panasz, a zombik olyan csúnyák, a lányok szemrevalóak, a férfiak meg olyan férfiasak, hehehe. A dolgokhoz hozzá tartozik, rendezőnk már nem gazdálkodhat hatalmas büdzsével. Szerencsére az a helyzet fordítottan arányos a filmjeivel. Ötletben nincs hiány, valahogy mégis mintha elindult volna a lejtőn. Ez a mozi nálam azért helyre állította az egyensúlyt, de még így is színvonalon alul marad a film az elvárthoz képest.

Szokás szerint túlértékelem Romero-t, nem érdekel. Túllépett a gyengébb holtak naplóján és tőle meglepő módon sok humoros jelenettel színesíti a már fentebb említett társadalomkritikától sem mentes filmjét. Olyan mintha a maga által kreált stílust figurázná ki néhány jelenetben. Ha, a Holtak naplójára 10 pontot adtam anno, akkor most legalább 14 pontot kellene adnom., de mivel még mindig elégedetlen vagyok nem tehetem.

Szokás szerint több pontot adok. mint amit megérdemelne a film. Ez van, szar az ízlésem. Engem nem hatnak meg az ilyen ellenérvek: Haverbiztosmiegyfilmrőlbeszélünk? vagy a Haverhaénmondomfosvoltezafilm. Ezek felesleges reakciók. Nem azért írók ilyen szar cikkeket, mert szorít bármiféle határidő (a Csabex baszogatásán kívül), hanem azért, mert eccerüen nem értek hozzá,ennyi... és különben is akárkinek lehet blogja. Próbáljátok ki tis is. Azért jobb oldalon van egy cuki kis idelátogató számláló ami, ha lassan is, de mocorog. Ez azt jelenti néha benéznek ide mások is rajtunk kívül. Ennyi pont elég.
Ámen.

10/8

2010. május 16., vasárnap

The New Daughter (2009)

John Connolly a szívem csücske. Az ír író könyvei sajnos nem igazán jelengetnek meg kis hazánkban, egyedül a "Charlie Parker' - sorozata hozzáférhető. A holtak szellemeivel kapcsolatban álló detektív néha horrorba-hajló thrillerei nem sablonosak, viszont kegyetlenül jól vannak megírva és brutálisak. Éppen ezért kaptam fel a fejem eme film tartalomleírásán, miszerint írója nem más, mint Connolly. Most akko' hogyan ne legyek elfogult, kérdeztem magamtól, de szerencsére a műről kialakult véleményemet megerősítette parkaboi blogger-kollégám. Úgy látszik, mégsem vagyok annyira részrehajló?
Kevin Costner neve emellett manapság már nem nagy garancia, a fene ette volna meg a "Waterworld"-ot és "A jövő hírnöké"-t, gondolom milliószor megbánta mindkettőt, ezek aztán szépen belökték a süllyesztőbe. A most 55 éves színész rájött, hogy a fele sem tréfa, nagy mozikkal nagyokat lehet bukni, ezért ráállt szépen a kisebb büdzséjű filmekre, hogy megkeresse a mindennapi ránctalanítóra a pénzmagot. Az idő is eljárt már felette, már nem szívtipró, inkább sármos családapa, bizony hasonlóan, mint kollégája Mel Gibson. Jött még rendezőnek Luis Berdejo, aki a REC című kézikamerás-zombis horrorfilmért felelős, mint író, és a „Cuento de navidad” című részért a „Películas para no dormir” sorozatban (ez egy spanyol széria, hasonlatos a Masters Of Horror-hoz…) és az „Imago mortis” történetét is ő jegyzi. Kellett még mellé egy baszottul unszimpatikus tini lány, Ivana Baquero, akit „A Faun labirintusá”-ban kellett volna látnom, ha érdekelne, de BerdejoPelículas…” filmjében is szerepelt, (biztos rokonok…). Ezek mellett olyan több-kevesebb sikerű horrorokban szerepelt, mint a „Romasanta”, „Rottweiler” és a „Hideg csontok”. Vagy nagyon szereti a műfajt, vagy fentebb említett jellemvonása predesztinálja őt ezekbe a mozikba. Bár ilyen elemzést nem szoktam készíteni, mielőtt a lejátszóba dobom a korongot, most azért Nektek, kedves olvasók megejtettem, így, utólag.
A sztoriról nem sokat tudtam megtekintés előtt (szerencsére), a rövid tartalom alapján viszont kísértettörténetnek gondoltam, ami már kissé szájhúzásra késztetett, gondolván, hogy Costner nem is nagyon mászna bele valamiféle szörny-filmbe. Kellemesen csalódtam, bár nem szívesen mennék bele mélyebben, inkább igyekszem csak sejtetni a dolgok lényegét, legyen meglepetés azoknak, akik most írásom hatására rohannak megnézni.
Minden baj az új házba költözésekkel kezdődik. Egyszer megszámolnám szívesen, hány film épül erre az alapra, gyanítom, úgy 75%-uk. Nem beszélve a lakásárakról, haha. Azok rosszabbak bármilyen szellem-járta kúriánál. Megnéznék egy panelba-költözős történetet is már egyszer, bár nem tudom, a barnább bőrű szomszédokon kívül ott milyen borzalmak várhatnak az emberre.
A frissen elvált John James (Kevin Costner) gyermekeivel, Sam-mel és Louisa-val tehát megteszik a kötelező lépést a szörnyűségek felé, azaz egy mindentől távol eső helyre cuccolnak. A séma a szokásos, fejlődésben lévő lányának természetesen semmi nem tetszik, megviselte a válás is, az apa pedig nem tud nagyon mit kezdeni a hirtelen nyakába szakadt anyátlan családdal. Sam, a kissrác meg csak úgy sodródik az árral. Hamarosan a zongorában találnak egy fasza puskát, amit logikus lépésként (?) John azonnal elás… (Később természetesen újra előkerül, a törvény alapján, miszerint, ha a színpadon feltűnik egy fegyver, az előbb-utóbb el is fog sülni…) Még jó, hogy nem tankot találtak. Louise pedig új barátot lel, no nem az iskolában, hanem a ház körüli erdőben: egy dombot, ami teljesen elbűvöli. Szó szerint is. Későn ér haza, nyakig sárosan, sőt, még régi babáját is elhajítja, és helyette valami randa csutkababával alszik. Apukánk pedig csak fejét vakarja, és természetes magyarázatot keres megváltozó viselkedésű leánygyermekére, no meg persze annak tanárnőjével randizgat. Időközben megtudja: új otthonuk régi tulajdonosai egészen gyorsan szabadultak meg az ingatlantól, már aki élve maradt közülük. Nyomozgatásba kezd, az ilyen filmek szabályai szerint, de mindig le van maradva néhány lépéssel, miközben akiknek a gondjaira bízza gyermekeit, bizony rondán elpusztulnak. Kideríti: az ősi indián sírdomb alatt különös dolgok lapulnak (eszem ágába’ sincs elmondani, miről van szó), és úgy dönt, felrobbantja az egészet, mielőtt Louisa-t teljesen elveszti, no meg bizony kis világunk is megváltozik hamarosan, ha nem teszi meg. Nem sikerül, mert a bébiszitter holttestét kaparja ki a földtúró gép, még ez által ő is gyanúba kerül. Ideje megtennie az apának, amit kell, felfegyverkezve harcba indulni.
Elég talányosra sikeredett az ismertető, de már így is túl sok információt szolgáltattam, mert én extra mellékízt kaptam azáltal, hogy csak találgatni tudtam, mi ez az egész história. Lássuk be, manapság, az internet korában nem sok meglepetés vár reánk, filmek tartalmában, vagy akár koncertek setlist-jében sem. Lehet, hogy ez a „nem-tudás” is emelte az egésznek a fényét.
Mindenképpen kiemelkedik a mai horror-dömpingből, bár a történet kicsit sablonosnak tűnik, legalábbis a fundamentuma, de onnantól már bizonytalanul nézzük, mi lesz az egészből? Inkább ezer ilyet, mint még egy „Fűrész”-t. Costner kissé bizonytalan a szerepében, talán a végére találja meg magát, bár ez ugye illik a karakterre is, Baquero pedig rohadtul idegesítő, nincs az a türelmes apa, aki ne pofozná fel alaposan. De ugye ez a dolga. A feszültségteremtés is sikerült, bár kissé töredezetten, mert a negatívum pont ott leledzik: a film olyan 20 perccel hosszabb a kelleténél. Mintha nem lett volna alaposan szelektálva, mi fér bele egy feszes tempójú horrorba, vagy mintha a thriller mezsgyéjén szerettek volna maradni egy olyan történetnél, amely nem az. Nem tesz jót neki a néhol csendes folydogálás, engem annyira nem bántott, de a türelmetlenebb nézők már néha felmordulnak (mint ahogyan azok is tették, akikkel én néztem), ha így kiesünk a tempóból. Mivel híján vagyunk mái napság a jó rémfilmeknek, mindenképpen javaslom megtekintésre, hangulatos és némi klasszikus fílinggel megáldott mozi, nekem nem okozott csalódást, sem történetileg, sem kivitelben.
Megy a 10/9

2010. május 9., vasárnap

Szindbád (1971)

Azt hiszem elfogultság nélkül állíthatom, hogy Huszárik Zoltán 1971-ben bemutatott első nagyjátékfilmje a Szindbád, az egyetemes magyar filmtörténet egyik meghatározó darabja. Nagyszerűsége (többek között) abból is látszik, hogy a Huszárikkal meglehetősen mostohán bánó úgynevezett "szakma" annak idején kerek-perec kijelentette, hogy "márpedig Krúdyt nem lehet filmre vinni". Azt hiszem erre méltó cáfolat lett Huszárik Zoltán remekműve, amely még most, lassan 30 évvel a bemutatója után, is ugyanolyan tökéletesnek hat. Az eltelt három évtized jócskán rácáfolt a Huszárikot egész életében meghurcoló, ellehetetlenítő perc-emberkékre. Azokra, akik miatt (miután a családot minden valódi ok nélkül "kuláknak" minősíttették) 1952-ben, a harmadév megkezdése előtt, távoznia kellett a Színház és Filmművészeti Főiskoláról. Az eltanácsolt Huszáriknak hét meglehetősen nehéz évébe tellett míg 1959-ben, többek között Várkonyi Zoltán és Makk Károly közbenjárására, visszavették a főiskolára, ahol 1961-ben szerzett filmrendezői diplomát, de "osztályidegensége" miatt sokáig csak rövidfilmeket forgathatott (Elégia, Capriccio). Első nagyjátékfilmjét (Szindbád) is csak 1970-ben, negyven éves korában, forgathatta le. A Szindbádot övező hazai és nemzetközi sikereket azonban nem élvezhette sokáig, mert a szakmai mellőzöttséggel és az ellehetetlenítéssel vívott teljesen kilátástalan harcában végül nagyon korán alul maradt és 1981-ben, mindössze 50 évesen, szívrohamban meghalt.


Huszárik Zoltán életműve, ebből adódóan, meglehetősen rövidre sikeredett. Mindössze két nagyjátékfilm (Szindbád, Csontváry) és kilenc rövidfilm fűződik a nevéhez, ám azon kevesek közé tartozik, akiknek életművét a sokszor oly' könyörtelen idő, nem törölte el. Rövidfilmjein és nagyjátékfilmjein az eltelt három - négy évtized semmit sem koptatott. Üzenetei éppoly' aktuálisak, művei ugyanolyan zseniálisak most is, mint annak idején. A falusi temetők őszvégi csendje, a magányos fejfák lekopott feliratai, az elmúlás keserédes gondolata, a hűség melankolikus hősiessége, az élet mulandóságában rejlő halhatatlansága máig aktuális üzenetekként köszöntenek ránk a kissé megkopott, porlepte celluloidszalagokról. Sajnos Huszárik, bár 1990-ben Latinovits Zoltánhoz hasonlóan posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki, a mai napig nem kapta meg azt a fajta megbecsülést és tiszteletet, ami egy ilyen rövid de filmtörténeti remekművek egész sorát felvonultató életpályát megilletne. Mintha még halálában is tartanának tőle, mintha még az emlékétől is félnének. Akárhogy is van kritikusainak, ellenségeinek, rosszakaróinak már nevét sem tudja senki, míg Huszárik Zoltán kissé borongós, mélabús, a halál hétköznapiságát, törvényszerű természetességét, az emberi lét mulandóságában rejlő örökkévalóságot hirdető alkotási örökké a magyar filmtörténet legértékesebb darabjai lesznek. S ha már a halál szóba került nem árt megjegyezni, hogy bár Huszárik szinte valamennyi filmjének központi témája az elmúlás (Elégia, Capriccio, A piacere, Tisztelet az öregasszonyoknak, Szindbád) ám filmjeiben ezt nem valamiféle giccses rémisztgetés céljából teszi, nem azért, hogy a nézőt bárgyú, ál-filozófiai ponyvaként a halálról való kötelező gondolkodásra kényszerítse. Huszárik, ahogy maga is mondta, egyszerű falusi parasztcsaládból származott, s számukra a halál az élet szerves részét jelentette, arról nem is beszélve, hogy mivel már két éves korában elvesztette az édesapját, igen korán megtanult az elmúlás fájdalmas törvényszerűségével együtt élni. Talán ezért is van az, hogy a filmtörténet kevés rendezőt ismer (talán nincs is) akinek filmjeiben ennyire jelen lenne a halál, mint Huszárik alkotásaiban. Ettől függetlenül nem volt valamiféle életunt, pesszimista, siránkozó típus. Egyszerű falusi, parasztember volt, aki, ahogyan ő fogalmazott, nem akart mást, mint "Egy lábnyomot hagyni maga után. Nem többet". Nem kesergett felesleges dolgokon, ha bántotta is valami akkor az kizárólag a tehetségtelenség, a lustaság, a nemtörődömség, a szakmaiatlanság, a középszerűség. Akár csak Latinovits, Huszárik Zoltán is végtelenül maximalista volt, csak a legjobbat volt hajlandó elfogadni magától s ezt várta el a környezetétől is. Ennek ellenére bántotta, hogy filmjeit érthetetlennek, bonyolultnak, zagyvának titulálták, holott azok nem lehettek bonyolultak, hiszen a legérthetőbb forrásokból a népköltészetből, a paraszti hitvilágból táplálkoztak. Sokkal inkább a nép volt végtelenül lebutítva és teletömve "elolcsósított melléktermékekkel, amelyeket korlátlanul lehet fogyasztani anélkül, hogy a szív vagy az értelem gyarapodna". Bántotta, hogy tőle várják el a közérthetőséget, amikor ő a lehető legegyszerűbb nyelven beszél olyan nyelven, amit mindenki megért, akit nem tömtek tele a "lókolbászszagú" Kádár-rendszer szocreál művészetével. Bántotta, hogy minden alapot nélkülözően igyekeztek ellehetetleníteni, hogy forgatókönyveit rendre visszadobták, filmötleteit nem támogatták, s amikor húsz év után nagy nehezen (a főiskolás osztálytársai közül legkésőbb) lehetőséget kapott végre egy nagyjátékfilm (Szindbád) leforgatására, a filmre megajánlott pénz nagy részét visszavonták.


De Huszárik mindezen nehézségek ellenére belefogott pályafutása első komolyabb lélegzetvételű alkotásába, a Krúdy Gyula Szindbád-történetein alapuló film forgatásába. Krúdy világa már korábban foglalkoztatta, mert hitt abban, hogy Szindbád romantikus alakja által "az érzékenységnek egy olyan tudatos belső rendszerét" teremtheti meg magában, "amely képessé teheti az embert a lényeges dolgok új és egyéni megközelítésére". Első forgatókönyvét, amely közel 300 (!) oldalas volt még "megalomániásnak" találták és visszadobták. A forgatás végül 1970-ben a negyedik vagy ötödik forgatókönyv alapján kezdődhetett meg. Érdekesség, hogy Huszárik eredetileg Szindbád szerepére nem Latinovits Zoltánt, hanem a világhírű olasz színész-rendező Vittorio De Sicát szemelte ki. A híres színész ugyan rá is bólintott a szerepre, ám szerződtetése anyagi okok miatt meghiúsult. Az, hogy Sica milyen lett volna Szindbád szerepében, soha nem derül ki, ám véleményem szerint Latinovits alakítása hibátlanra sikeredett. Ugyan Huszárik korábban is ismerte Latinovitsot, de igazán közel egymáshoz csak a Krúdy-film kapcsán kerültek. Barátságuk olyannyira őszinte és bensőséges lett, hogy később már egy közösen létrehozandó színház, egy közös alkotóműhely gondolatát fogalmazták meg, sőt Huszárik Zoltán a második nagyjátékfilmjének (Csontváry) főszerepét is Latinovitsnak szánta. Ám a sors ezt nem vette figyelembe és Latinovits 1976-ban bekövetkezett tragikus halála darabokra törte a közösen szőtt, nagyra törő álmaikat. Visszatérve a Szindbádra, további érdekesség, hogy a film legtöbb jelenetét a festői szépségű Felvidéken (Selmecbánya, Lőcse, Bártfa, Poprád) vették fel, mert Huszáriknak az volt a véleménye, hogy a régi korok hangulatát a felvidék városai sokkal jobban megőrizték, mint Magyarország vagy bármely más környező ország. A forgatást 1970-ben kezdték, a film bemutatására pedig 1971-ben került sor. Abban az időben, amikor Latinovits Zoltánt Pesti bojkottra ítélték, majd eltanácsolták a Vígszínháztól s ezzel tulajdonképpen végleg száműzték a színház világából. Az 1976-ban bekövetkezett haláláig színpadra már csak vidéken (Veszprém) léphetett.Ám mindezen nehézségek, az ellehetetlenítés ellenére is, mind Huszárik, mind Latinovits olyan időtlen értéket hozott létre, amely túlmutat mindenen.


"Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most elfáradtam."


Ezzel a monológgal indul a haldokló Szindbád utolsó útjára, mely utazás közben felvillanó képeken keresztül bepillantást nyerhetünk egy régen elfeledett világ mindennapjaiba. Egy világba, ahol a templomkertben a gránitkeresztek tövében a férfiak térdre ereszkedtek és sírig tartó szerelmet hazudtak a nőknek. Egy világba, ahol a nők bár tudták, hogy hazudnak nekik, mégis minden áldott nap epekedve várták, hogy talán újra viszontlátják lovagjukat. Egy világba, ahol az apró hazugságoktól még nem szenvedtek, hanem szerették és vágyták őket. Szerették varázsukért, hangulatukért, a bennük rejlő csodálatos reményekért. Azért a pillanatért, amit magukban hordoztak az örök hűséget ígérő csalfa, de mégis őszinte szavak. Szerették a megragadni a pillanatot. Szerették abban az egy szent apró pillanatban meglátni a teljességet, az egész életet. Szerették, mert azokat a pillanatokat nem rontotta el semmi, különállt minden többi pillanattól, mégis látták benne az egész életet. A részben az egészet. Szindbád is ilyen volt. Mindig a pillanatban élt, mindig a egészet, a tökéletest kereste a részben. Akár egy hajós, ment kikötőről - kikötőre nem horgonyzott le, nem állapodott meg sehol, remélve, hogy így megőrzi fiatalságát. Ám, sorsának (sorsunknak) elkerülhetetlenségére figyelmeztet Huszárik egy nagyon szép, szimbolikus jelenettel a film elején amikor Szindbád szerelmet vall Setétkének és átöleli, ezzel tulajdonképpen a halállal jegyzi el magát. Finom jelzés arra vonatkozólag, hogy bár Szindbád igyekszik a pillanatnak élni, igyekszik megélni mindazt a boldogságot, amit csak lehetséges a földi élet során, nem törődve a lét mulandóságával és igyekszik a jelent a végletekig kitolni, sorsa éppúgy véges, mint bárki másé. Attól, hogy nem vesz róla tudomást, attól, hogy a megállapodás helyett az újabb és újabb kikötőket veszi célba, hajója ugyanúgy a végesbe fut.


Huszárik filmjében az időnek, az idősíkoknak semmiféle jelentősége nincsen. A jelen és a múlt felváltva jelenik meg. Sokszor azt sem tudni mely idősíkban vagyunk. A film cselekményét sem lehet egyetlen lineáris vonalra felfűzni. Ha úgy vesszük nem követi a szokásos, "jelenből haladunk a jövő felé" filmes panelt. Ettől függetlenül bár van egyfajta kerete a filmnek, mégsem beszélhetünk szokványos szerkezetről. Már csak azért sem mert (ami szintén egyedivé teszi az alkotást) dialógusok tulajdonképpen nincsenek is a filmben. A szokványos párbeszédek helyett, sokkal inkább beszélhetünk monológokról. Egymás mellett elbeszélő emberek monológjairól. Talán ez is egyfajta érzékeltetése annak, hogy az igazság helyett, a valódi válaszok helyett, mind a nők, mind Szindbád egyfajta illuzórikus valóságba menekül. Azt hallja amit szeretne. Ami más, mint a valóság.


"Az élet a szép hazugságok láncolata"


Az egymás mellett elbeszélő monológok egyedül a Dayka Margit által zseniálisan megformált, volt szeretőből lett anyafigura esetében váltanak át tényleges dialógusokká. Majmunka az egyetlen, aki kitartott Szindbád mellett s akihez Szindbád is újra és újra visszatér. Bár szerelmük, ha volt, a hosszú évek alatt kölcsönös tiszteletté szelídült, mégis Majmunka a legfontosabb nő Szindbád életében. Ő az, akihez bármikor mehet ha valami bántja, aki őt mindig forró húslevessel és anyai szeretettel várja, akinél a fáradt hajós két kikötő között megpihenhet. Majmunka tulajdonképpen az egyetlen állandóság Szindbád életében. Állandóság, mert Szindbád számára ő nem a szeretőt, sokkal inkább az anyát testesíti meg. Olyan nőt, aki már nem a szép hazugságokra, a szerelmes ígéretekre vágyik, mégis hűségesebb és odaadóbb száz epekedő fiatalasszonynál. Majmunka, akár anya a fiát, szereti Szindbádot minden hibájával, minden hazugságával együtt. Szereti, mert tudja, hogy szerelmek jönnek, szerelmek mennek Szindbád életében, de ők mindig megmaradnak egymásnak. Talán éppen ezért van az, hogy kettejük párbeszédén kívül, dialógusok helyett csak egymás mellett létező monológok vannak a filmben. Mintha csak ők ketten lennének kíváncsiak a másikra, mintha csak ők ketten jelentenének egymásnak valamit.


"Sohasem ismerkedem meg azokkal a nőkkel, akik szeretnék. Ezért is maradtam fiatal".
"Nagyon jók voltak hozzám a nők, mert sohasem szerettek. Soha!"


Ugyan szigorú értelembe vett párbeszédek nincsenek a filmben, de ennek hiányát nem érzékeljük, mert a film egyes jelenetiben, a megértéshez szükséges előzményeket a hirtelen felvillanó bevágások néma jelenetrészletek igyekeznek megteremteni a számunkra. Ezek közül talán az egyik legszebb példa erre az, amikor a Szindbádot alakító Latinovits, a régi időket kergetve betér a vendéglőbe s miközben jóízűen fogyasztja a jobbnál - jobb ételeket (csodálatos operatőri munka figyelhető meg itt) beszédbe elegyedik Vendelinnel a pincérrel. Beszélgetésük során kiderül, hogy Vendelin feleségét Pasziánszt, Szindbád annak idején megszöktette. A pincér érdeklődik, hogy vajon Szindbádtól is megszökött Pasziánsz? Tőle is megszöktette egy másik falusi úr? De Szindbád rezignáltan csak annyit felel: "bele kell törődni". Eközben gyors és néma bevillanásokon láthatjuk, amint egy jeges folyóból csáklyával kihúznak egy női ruhát a partra. Ezzel a pillanatnyi, ám igencsak drámai bevágással jelezve Pasziánsz tragikus sorsát.



"A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaring szaga. Végre megszabadultunk egy kopott nadrágtól és nikli óralánctól. Megszabadulunk a köszöntgetésektől, a hazug szavaktól, a földi élet összes kellékeitől."


A film végére újra az élettől búcsúzó Szindbád alakjával találkozunk. A haldokló, az életbe belefáradt, abból végleg kiábránduló ember tragédiája ez. Egy olyan valakié, aki egy letűnt kor utolsó mementójaként, egy értékétől megfosztott, zavaros világban igyekszik megtalálni sosem volt boldogságát. Olyan valaki, aki újra és újra feltűnik a hangulatos vendéglőkben, hogy ott füles pohárból igya a sert a Tafelpitz mellé, s a hanzlit nagyvonalúan meghagyja a csaposnak. Olyan valaki, aki a csendes, falusi templomkertben az elmúlás törvényszerűségét hirdető moha lepte, korhadt fakeresztek árnyékában kezet csókolt és térden állva fogad örök hűséget a szerelmére szomjazó férjes asszonyoknak. Olyan valaki, aki képes az élet legapróbb, legjelentéktelenebb pillanataiban is megtalálni a boldogságot, észrevenni a szépet abban, amire mi csak legyintenénk. Olyan valaki, aki szeretné az élet minden apró, jelentéktelen pillanatát megragadni és azokat , a mások számára talán értéktelen pillanatokat, szentté avatva meglelni a valódi boldogságot, ám ezek az apró pillanatok valahogyan minduntalan elfolynak ujjai között, valahogyan minduntalan kipukkadnak, a szeme láttán foszlanak semmivé. Szindbád alakja pont ettől az esendőségtől, ezektől a nagyon is emberi vonásoktól olyan végtelenül tragikus. "Emberi, túlontúl emberi". Tragikus, mert vállalkozása, hogy a meg nem állapodással, a boldogság minden formájának megélésével majd sikeresen szembeszáll az emberi lét végességének örök törvényével, kezdettől fogva kudarcra van ítélve. Senki, még Szindbád sem lehet kivétel az alól, a rideg és talán kegyetlen törvény alól, hogy létezése nem örökké való. Hiába kergeti álmait, hiába gondolja, hogy az állandó úton léttel, az élet folytonos megélésével, az újabb és újabb boldogságok kergetéséével a soha meg nem állapodással, a soha ki nem kötéssel majd megállíthatja az időt. A létezés végessége alól még Szindbád sem kivétel, s talán éppen az erre való ráeszmélésről, az ezzel való keserű szembesülésről akar szólni Huszárik Zoltán remekműve. Egy bohém, az élet minden apró pillanatát megragadó és kiélvező, az életbe szinte szerelmes ember szembesülése a lét végességével. Hiába igyekszik nem tudomást venni róla, hiába kerget újabb és újabb boldogságokat remélve, hogy azzal is időt nyer az elmúlással szemben, sorsát végül senki sem kerülheti el.


"Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna."


Mindent összevetve Huszárik Zoltán Szindbádja egy tökéletes alkotás. Olyan remekmű, amelynek minden egyes alkotóeleme, minden részlete tökéletes. Sára Sándor csodálatosan fényképezett képkockái, külön-külön, akár festményként is megállnák e helyüket. Már maga a film fényképezése megérdemelné, hogy a Szindbád a magyar, de akár a világ filmművészetének egyik gyöngyszeme legyen. De ebben a filmben minden részlet, minden alkotóelem tökéletes. A Jeney Zoltán által komponált zene, a Vayer Tamás alkotta díszletek mind-mind hibátlanra sikeredtek. Latinovits Zoltán alakításáról meg már szinte lehetetlen is beszélni. Kiváltképpen ha hozzávesszük azt, hogy Latinovits élete éppen ebben az időben futott zátonyra, éppen a Szindbád forgatása előtt tiltották ki valamennyi pesti színházból és ítélték vidéki száműzetésre, mert az akkori hatalom számára Latinovits megalkuvásra képtelen személyisége addigra már meglehetősen kellemetlen volt. Ilyen lelki állapotban kellett eljátszania Szindbádot, de színészi nagyságára jellemző, hogy a derékba tört pályafutásából adódó hatalmas lelki megrázkódtatásnak nyoma sincsen a filmben. Minden egyes gesztusa, mondata, hangsúlya hihetetlen profizmusról árulkodik. Minden jelenetén látszik, hogy soha életében nem szerette, nem tűrte a középszert sem magától, sem mástól.Alakítása tökéletes, hibátlan alakítás, amely mindörökre halhatatlanná tette. Olyannyira, hogy ha csak ebben az egyetlen filmben szerepelt volna, ha nem játszott volna a Szindbádon kívül is számtalan filmben és színdarabban, Latinovits akkor is a legnagyobb színészeink egyike lett volna. Ha nem a legnagyobb. Huszárik Zoltán, Latinovitshoz hasonlóan óriási tehetség volt, ám akár a Színészkirály, ő sem volt hajlandó megalkudni, ő is hitt abban, hogy pusztán a tehetség elég lehet ahhoz, hogy hagyják alkotni, hogy álmait megvalósíthassa. Mindketten gyűlölték a középszerűséget, a megalkuvást a tehetségtelenséget és szentül hittek abban, hogy ezt érvényre is tudják juttatni...


A barátság arany láncza
Kösse össze szívünket;
Csak a halál bús homálya
Válasszon el bennünket.
(Turtsányi Gizella filmbéli levele)


Mindketten 78 évesek lennének.


10/10