2010. május 9., vasárnap

Szindbád (1971)

Azt hiszem elfogultság nélkül állíthatom, hogy Huszárik Zoltán 1971-ben bemutatott első nagyjátékfilmje a Szindbád, az egyetemes magyar filmtörténet egyik meghatározó darabja. Nagyszerűsége (többek között) abból is látszik, hogy a Huszárikkal meglehetősen mostohán bánó úgynevezett "szakma" annak idején kerek-perec kijelentette, hogy "márpedig Krúdyt nem lehet filmre vinni". Azt hiszem erre méltó cáfolat lett Huszárik Zoltán remekműve, amely még most, lassan 30 évvel a bemutatója után, is ugyanolyan tökéletesnek hat. Az eltelt három évtized jócskán rácáfolt a Huszárikot egész életében meghurcoló, ellehetetlenítő perc-emberkékre. Azokra, akik miatt (miután a családot minden valódi ok nélkül "kuláknak" minősíttették) 1952-ben, a harmadév megkezdése előtt, távoznia kellett a Színház és Filmművészeti Főiskoláról. Az eltanácsolt Huszáriknak hét meglehetősen nehéz évébe tellett míg 1959-ben, többek között Várkonyi Zoltán és Makk Károly közbenjárására, visszavették a főiskolára, ahol 1961-ben szerzett filmrendezői diplomát, de "osztályidegensége" miatt sokáig csak rövidfilmeket forgathatott (Elégia, Capriccio). Első nagyjátékfilmjét (Szindbád) is csak 1970-ben, negyven éves korában, forgathatta le. A Szindbádot övező hazai és nemzetközi sikereket azonban nem élvezhette sokáig, mert a szakmai mellőzöttséggel és az ellehetetlenítéssel vívott teljesen kilátástalan harcában végül nagyon korán alul maradt és 1981-ben, mindössze 50 évesen, szívrohamban meghalt.


Huszárik Zoltán életműve, ebből adódóan, meglehetősen rövidre sikeredett. Mindössze két nagyjátékfilm (Szindbád, Csontváry) és kilenc rövidfilm fűződik a nevéhez, ám azon kevesek közé tartozik, akiknek életművét a sokszor oly' könyörtelen idő, nem törölte el. Rövidfilmjein és nagyjátékfilmjein az eltelt három - négy évtized semmit sem koptatott. Üzenetei éppoly' aktuálisak, művei ugyanolyan zseniálisak most is, mint annak idején. A falusi temetők őszvégi csendje, a magányos fejfák lekopott feliratai, az elmúlás keserédes gondolata, a hűség melankolikus hősiessége, az élet mulandóságában rejlő halhatatlansága máig aktuális üzenetekként köszöntenek ránk a kissé megkopott, porlepte celluloidszalagokról. Sajnos Huszárik, bár 1990-ben Latinovits Zoltánhoz hasonlóan posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki, a mai napig nem kapta meg azt a fajta megbecsülést és tiszteletet, ami egy ilyen rövid de filmtörténeti remekművek egész sorát felvonultató életpályát megilletne. Mintha még halálában is tartanának tőle, mintha még az emlékétől is félnének. Akárhogy is van kritikusainak, ellenségeinek, rosszakaróinak már nevét sem tudja senki, míg Huszárik Zoltán kissé borongós, mélabús, a halál hétköznapiságát, törvényszerű természetességét, az emberi lét mulandóságában rejlő örökkévalóságot hirdető alkotási örökké a magyar filmtörténet legértékesebb darabjai lesznek. S ha már a halál szóba került nem árt megjegyezni, hogy bár Huszárik szinte valamennyi filmjének központi témája az elmúlás (Elégia, Capriccio, A piacere, Tisztelet az öregasszonyoknak, Szindbád) ám filmjeiben ezt nem valamiféle giccses rémisztgetés céljából teszi, nem azért, hogy a nézőt bárgyú, ál-filozófiai ponyvaként a halálról való kötelező gondolkodásra kényszerítse. Huszárik, ahogy maga is mondta, egyszerű falusi parasztcsaládból származott, s számukra a halál az élet szerves részét jelentette, arról nem is beszélve, hogy mivel már két éves korában elvesztette az édesapját, igen korán megtanult az elmúlás fájdalmas törvényszerűségével együtt élni. Talán ezért is van az, hogy a filmtörténet kevés rendezőt ismer (talán nincs is) akinek filmjeiben ennyire jelen lenne a halál, mint Huszárik alkotásaiban. Ettől függetlenül nem volt valamiféle életunt, pesszimista, siránkozó típus. Egyszerű falusi, parasztember volt, aki, ahogyan ő fogalmazott, nem akart mást, mint "Egy lábnyomot hagyni maga után. Nem többet". Nem kesergett felesleges dolgokon, ha bántotta is valami akkor az kizárólag a tehetségtelenség, a lustaság, a nemtörődömség, a szakmaiatlanság, a középszerűség. Akár csak Latinovits, Huszárik Zoltán is végtelenül maximalista volt, csak a legjobbat volt hajlandó elfogadni magától s ezt várta el a környezetétől is. Ennek ellenére bántotta, hogy filmjeit érthetetlennek, bonyolultnak, zagyvának titulálták, holott azok nem lehettek bonyolultak, hiszen a legérthetőbb forrásokból a népköltészetből, a paraszti hitvilágból táplálkoztak. Sokkal inkább a nép volt végtelenül lebutítva és teletömve "elolcsósított melléktermékekkel, amelyeket korlátlanul lehet fogyasztani anélkül, hogy a szív vagy az értelem gyarapodna". Bántotta, hogy tőle várják el a közérthetőséget, amikor ő a lehető legegyszerűbb nyelven beszél olyan nyelven, amit mindenki megért, akit nem tömtek tele a "lókolbászszagú" Kádár-rendszer szocreál művészetével. Bántotta, hogy minden alapot nélkülözően igyekeztek ellehetetleníteni, hogy forgatókönyveit rendre visszadobták, filmötleteit nem támogatták, s amikor húsz év után nagy nehezen (a főiskolás osztálytársai közül legkésőbb) lehetőséget kapott végre egy nagyjátékfilm (Szindbád) leforgatására, a filmre megajánlott pénz nagy részét visszavonták.


De Huszárik mindezen nehézségek ellenére belefogott pályafutása első komolyabb lélegzetvételű alkotásába, a Krúdy Gyula Szindbád-történetein alapuló film forgatásába. Krúdy világa már korábban foglalkoztatta, mert hitt abban, hogy Szindbád romantikus alakja által "az érzékenységnek egy olyan tudatos belső rendszerét" teremtheti meg magában, "amely képessé teheti az embert a lényeges dolgok új és egyéni megközelítésére". Első forgatókönyvét, amely közel 300 (!) oldalas volt még "megalomániásnak" találták és visszadobták. A forgatás végül 1970-ben a negyedik vagy ötödik forgatókönyv alapján kezdődhetett meg. Érdekesség, hogy Huszárik eredetileg Szindbád szerepére nem Latinovits Zoltánt, hanem a világhírű olasz színész-rendező Vittorio De Sicát szemelte ki. A híres színész ugyan rá is bólintott a szerepre, ám szerződtetése anyagi okok miatt meghiúsult. Az, hogy Sica milyen lett volna Szindbád szerepében, soha nem derül ki, ám véleményem szerint Latinovits alakítása hibátlanra sikeredett. Ugyan Huszárik korábban is ismerte Latinovitsot, de igazán közel egymáshoz csak a Krúdy-film kapcsán kerültek. Barátságuk olyannyira őszinte és bensőséges lett, hogy később már egy közösen létrehozandó színház, egy közös alkotóműhely gondolatát fogalmazták meg, sőt Huszárik Zoltán a második nagyjátékfilmjének (Csontváry) főszerepét is Latinovitsnak szánta. Ám a sors ezt nem vette figyelembe és Latinovits 1976-ban bekövetkezett tragikus halála darabokra törte a közösen szőtt, nagyra törő álmaikat. Visszatérve a Szindbádra, további érdekesség, hogy a film legtöbb jelenetét a festői szépségű Felvidéken (Selmecbánya, Lőcse, Bártfa, Poprád) vették fel, mert Huszáriknak az volt a véleménye, hogy a régi korok hangulatát a felvidék városai sokkal jobban megőrizték, mint Magyarország vagy bármely más környező ország. A forgatást 1970-ben kezdték, a film bemutatására pedig 1971-ben került sor. Abban az időben, amikor Latinovits Zoltánt Pesti bojkottra ítélték, majd eltanácsolták a Vígszínháztól s ezzel tulajdonképpen végleg száműzték a színház világából. Az 1976-ban bekövetkezett haláláig színpadra már csak vidéken (Veszprém) léphetett.Ám mindezen nehézségek, az ellehetetlenítés ellenére is, mind Huszárik, mind Latinovits olyan időtlen értéket hozott létre, amely túlmutat mindenen.


"Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most elfáradtam."


Ezzel a monológgal indul a haldokló Szindbád utolsó útjára, mely utazás közben felvillanó képeken keresztül bepillantást nyerhetünk egy régen elfeledett világ mindennapjaiba. Egy világba, ahol a templomkertben a gránitkeresztek tövében a férfiak térdre ereszkedtek és sírig tartó szerelmet hazudtak a nőknek. Egy világba, ahol a nők bár tudták, hogy hazudnak nekik, mégis minden áldott nap epekedve várták, hogy talán újra viszontlátják lovagjukat. Egy világba, ahol az apró hazugságoktól még nem szenvedtek, hanem szerették és vágyták őket. Szerették varázsukért, hangulatukért, a bennük rejlő csodálatos reményekért. Azért a pillanatért, amit magukban hordoztak az örök hűséget ígérő csalfa, de mégis őszinte szavak. Szerették a megragadni a pillanatot. Szerették abban az egy szent apró pillanatban meglátni a teljességet, az egész életet. Szerették, mert azokat a pillanatokat nem rontotta el semmi, különállt minden többi pillanattól, mégis látták benne az egész életet. A részben az egészet. Szindbád is ilyen volt. Mindig a pillanatban élt, mindig a egészet, a tökéletest kereste a részben. Akár egy hajós, ment kikötőről - kikötőre nem horgonyzott le, nem állapodott meg sehol, remélve, hogy így megőrzi fiatalságát. Ám, sorsának (sorsunknak) elkerülhetetlenségére figyelmeztet Huszárik egy nagyon szép, szimbolikus jelenettel a film elején amikor Szindbád szerelmet vall Setétkének és átöleli, ezzel tulajdonképpen a halállal jegyzi el magát. Finom jelzés arra vonatkozólag, hogy bár Szindbád igyekszik a pillanatnak élni, igyekszik megélni mindazt a boldogságot, amit csak lehetséges a földi élet során, nem törődve a lét mulandóságával és igyekszik a jelent a végletekig kitolni, sorsa éppúgy véges, mint bárki másé. Attól, hogy nem vesz róla tudomást, attól, hogy a megállapodás helyett az újabb és újabb kikötőket veszi célba, hajója ugyanúgy a végesbe fut.


Huszárik filmjében az időnek, az idősíkoknak semmiféle jelentősége nincsen. A jelen és a múlt felváltva jelenik meg. Sokszor azt sem tudni mely idősíkban vagyunk. A film cselekményét sem lehet egyetlen lineáris vonalra felfűzni. Ha úgy vesszük nem követi a szokásos, "jelenből haladunk a jövő felé" filmes panelt. Ettől függetlenül bár van egyfajta kerete a filmnek, mégsem beszélhetünk szokványos szerkezetről. Már csak azért sem mert (ami szintén egyedivé teszi az alkotást) dialógusok tulajdonképpen nincsenek is a filmben. A szokványos párbeszédek helyett, sokkal inkább beszélhetünk monológokról. Egymás mellett elbeszélő emberek monológjairól. Talán ez is egyfajta érzékeltetése annak, hogy az igazság helyett, a valódi válaszok helyett, mind a nők, mind Szindbád egyfajta illuzórikus valóságba menekül. Azt hallja amit szeretne. Ami más, mint a valóság.


"Az élet a szép hazugságok láncolata"


Az egymás mellett elbeszélő monológok egyedül a Dayka Margit által zseniálisan megformált, volt szeretőből lett anyafigura esetében váltanak át tényleges dialógusokká. Majmunka az egyetlen, aki kitartott Szindbád mellett s akihez Szindbád is újra és újra visszatér. Bár szerelmük, ha volt, a hosszú évek alatt kölcsönös tiszteletté szelídült, mégis Majmunka a legfontosabb nő Szindbád életében. Ő az, akihez bármikor mehet ha valami bántja, aki őt mindig forró húslevessel és anyai szeretettel várja, akinél a fáradt hajós két kikötő között megpihenhet. Majmunka tulajdonképpen az egyetlen állandóság Szindbád életében. Állandóság, mert Szindbád számára ő nem a szeretőt, sokkal inkább az anyát testesíti meg. Olyan nőt, aki már nem a szép hazugságokra, a szerelmes ígéretekre vágyik, mégis hűségesebb és odaadóbb száz epekedő fiatalasszonynál. Majmunka, akár anya a fiát, szereti Szindbádot minden hibájával, minden hazugságával együtt. Szereti, mert tudja, hogy szerelmek jönnek, szerelmek mennek Szindbád életében, de ők mindig megmaradnak egymásnak. Talán éppen ezért van az, hogy kettejük párbeszédén kívül, dialógusok helyett csak egymás mellett létező monológok vannak a filmben. Mintha csak ők ketten lennének kíváncsiak a másikra, mintha csak ők ketten jelentenének egymásnak valamit.


"Sohasem ismerkedem meg azokkal a nőkkel, akik szeretnék. Ezért is maradtam fiatal".
"Nagyon jók voltak hozzám a nők, mert sohasem szerettek. Soha!"


Ugyan szigorú értelembe vett párbeszédek nincsenek a filmben, de ennek hiányát nem érzékeljük, mert a film egyes jelenetiben, a megértéshez szükséges előzményeket a hirtelen felvillanó bevágások néma jelenetrészletek igyekeznek megteremteni a számunkra. Ezek közül talán az egyik legszebb példa erre az, amikor a Szindbádot alakító Latinovits, a régi időket kergetve betér a vendéglőbe s miközben jóízűen fogyasztja a jobbnál - jobb ételeket (csodálatos operatőri munka figyelhető meg itt) beszédbe elegyedik Vendelinnel a pincérrel. Beszélgetésük során kiderül, hogy Vendelin feleségét Pasziánszt, Szindbád annak idején megszöktette. A pincér érdeklődik, hogy vajon Szindbádtól is megszökött Pasziánsz? Tőle is megszöktette egy másik falusi úr? De Szindbád rezignáltan csak annyit felel: "bele kell törődni". Eközben gyors és néma bevillanásokon láthatjuk, amint egy jeges folyóból csáklyával kihúznak egy női ruhát a partra. Ezzel a pillanatnyi, ám igencsak drámai bevágással jelezve Pasziánsz tragikus sorsát.



"A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaring szaga. Végre megszabadultunk egy kopott nadrágtól és nikli óralánctól. Megszabadulunk a köszöntgetésektől, a hazug szavaktól, a földi élet összes kellékeitől."


A film végére újra az élettől búcsúzó Szindbád alakjával találkozunk. A haldokló, az életbe belefáradt, abból végleg kiábránduló ember tragédiája ez. Egy olyan valakié, aki egy letűnt kor utolsó mementójaként, egy értékétől megfosztott, zavaros világban igyekszik megtalálni sosem volt boldogságát. Olyan valaki, aki újra és újra feltűnik a hangulatos vendéglőkben, hogy ott füles pohárból igya a sert a Tafelpitz mellé, s a hanzlit nagyvonalúan meghagyja a csaposnak. Olyan valaki, aki a csendes, falusi templomkertben az elmúlás törvényszerűségét hirdető moha lepte, korhadt fakeresztek árnyékában kezet csókolt és térden állva fogad örök hűséget a szerelmére szomjazó férjes asszonyoknak. Olyan valaki, aki képes az élet legapróbb, legjelentéktelenebb pillanataiban is megtalálni a boldogságot, észrevenni a szépet abban, amire mi csak legyintenénk. Olyan valaki, aki szeretné az élet minden apró, jelentéktelen pillanatát megragadni és azokat , a mások számára talán értéktelen pillanatokat, szentté avatva meglelni a valódi boldogságot, ám ezek az apró pillanatok valahogyan minduntalan elfolynak ujjai között, valahogyan minduntalan kipukkadnak, a szeme láttán foszlanak semmivé. Szindbád alakja pont ettől az esendőségtől, ezektől a nagyon is emberi vonásoktól olyan végtelenül tragikus. "Emberi, túlontúl emberi". Tragikus, mert vállalkozása, hogy a meg nem állapodással, a boldogság minden formájának megélésével majd sikeresen szembeszáll az emberi lét végességének örök törvényével, kezdettől fogva kudarcra van ítélve. Senki, még Szindbád sem lehet kivétel az alól, a rideg és talán kegyetlen törvény alól, hogy létezése nem örökké való. Hiába kergeti álmait, hiába gondolja, hogy az állandó úton léttel, az élet folytonos megélésével, az újabb és újabb boldogságok kergetéséével a soha meg nem állapodással, a soha ki nem kötéssel majd megállíthatja az időt. A létezés végessége alól még Szindbád sem kivétel, s talán éppen az erre való ráeszmélésről, az ezzel való keserű szembesülésről akar szólni Huszárik Zoltán remekműve. Egy bohém, az élet minden apró pillanatát megragadó és kiélvező, az életbe szinte szerelmes ember szembesülése a lét végességével. Hiába igyekszik nem tudomást venni róla, hiába kerget újabb és újabb boldogságokat remélve, hogy azzal is időt nyer az elmúlással szemben, sorsát végül senki sem kerülheti el.


"Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna."


Mindent összevetve Huszárik Zoltán Szindbádja egy tökéletes alkotás. Olyan remekmű, amelynek minden egyes alkotóeleme, minden részlete tökéletes. Sára Sándor csodálatosan fényképezett képkockái, külön-külön, akár festményként is megállnák e helyüket. Már maga a film fényképezése megérdemelné, hogy a Szindbád a magyar, de akár a világ filmművészetének egyik gyöngyszeme legyen. De ebben a filmben minden részlet, minden alkotóelem tökéletes. A Jeney Zoltán által komponált zene, a Vayer Tamás alkotta díszletek mind-mind hibátlanra sikeredtek. Latinovits Zoltán alakításáról meg már szinte lehetetlen is beszélni. Kiváltképpen ha hozzávesszük azt, hogy Latinovits élete éppen ebben az időben futott zátonyra, éppen a Szindbád forgatása előtt tiltották ki valamennyi pesti színházból és ítélték vidéki száműzetésre, mert az akkori hatalom számára Latinovits megalkuvásra képtelen személyisége addigra már meglehetősen kellemetlen volt. Ilyen lelki állapotban kellett eljátszania Szindbádot, de színészi nagyságára jellemző, hogy a derékba tört pályafutásából adódó hatalmas lelki megrázkódtatásnak nyoma sincsen a filmben. Minden egyes gesztusa, mondata, hangsúlya hihetetlen profizmusról árulkodik. Minden jelenetén látszik, hogy soha életében nem szerette, nem tűrte a középszert sem magától, sem mástól.Alakítása tökéletes, hibátlan alakítás, amely mindörökre halhatatlanná tette. Olyannyira, hogy ha csak ebben az egyetlen filmben szerepelt volna, ha nem játszott volna a Szindbádon kívül is számtalan filmben és színdarabban, Latinovits akkor is a legnagyobb színészeink egyike lett volna. Ha nem a legnagyobb. Huszárik Zoltán, Latinovitshoz hasonlóan óriási tehetség volt, ám akár a Színészkirály, ő sem volt hajlandó megalkudni, ő is hitt abban, hogy pusztán a tehetség elég lehet ahhoz, hogy hagyják alkotni, hogy álmait megvalósíthassa. Mindketten gyűlölték a középszerűséget, a megalkuvást a tehetségtelenséget és szentül hittek abban, hogy ezt érvényre is tudják juttatni...


A barátság arany láncza
Kösse össze szívünket;
Csak a halál bús homálya
Válasszon el bennünket.
(Turtsányi Gizella filmbéli levele)


Mindketten 78 évesek lennének.


10/10

Nincsenek megjegyzések: