2010. február 22., hétfő

Mutants (2009)

Mán’ megin’ ez a Düh-kór, némi mutációval vegyítve, gyerekek, mi a franc baj van a zombikkal?
Ezek is élőhalottak, de nem úgy. A zombik, tessék má’ megmondani, ilyen nagyon persona non grata lettek? Tán büdösek? Ja, hát persze, mert hullák, ugye. A 28 héttel később kapcsán már elrágódtam egyszer ezen, most is csak azért morgok, hogy nyomatékosítsam bennetek, Kedves Olvasók, hogy én egy szimpla nátha-fertőzöttségtől valamivel izgalmasabbnak tartom a holtak feltámadását és misztikusabbnak. Meg ugye ne feledjük a „ius murmurandi”-t sem, amellyel én valószínűleg kicsit gyakrabban élek a kelleténél, de nézzétek el: a végletek embere vagyok.
No egyébként nem mintha különösebb bajom lenne ezzel a filmmel, bár megtekintését megelőzőleg kaptam olyan intést is, hogy egy rakás szar, nem érdemes megnézni, sikerült is lehűteni a lelkesedésemet, amelyet azon tény váltott ki, miszerint francia alkotással van dolgunk, és horror terén csak ritkán kellett csalódnom a csiga-zabálókban (na ezt varrd össze, haver, micsoda fasza kis általánosítás, nehogy mindjárt Trianon-t is emlegetni kezdjem…). Talán egyedül a „Frontier(s)” volt nagyon szar tőlük, de majd, ha még gondolkodom, biztosan jut még eszembe. Na tehát, ami vonzó volt:a francia-zombi-hó kombó.
Igen, számomra ez is jelentős momentum, mert bizony hóban elég kevés zombis (vagy lásd pl. ezt pszeudo-zombis) mozi készült eleddig, valamilyen oknál fogva. Pedig ez az időjárási körülmény ugyanolyan rémisztő tud lenni, mint a jól elcsépelt villámlós-szakadó esős klisé. Nem beszélve könnyen akadályt képező mivoltáról, és az elszigeteltség érzését maximálisan megteremtő kivetüléséről sem. Jó, jó, ott volt a Død snø, (amelyet sikerült kibaszott ötletesen magyarítani, mint: Náci zombik, anyátokat) de ugye az egy komolytalan film volt, még, ha tetszett is.
Na seperjük csak le azt a véres havat a történetről:
Nincs sok magyarázat, csak néhány mondatban beszámoló az elején a vírusról. Innen egyenesen egy száguldó mentőautóba kerülünk, melynek utasai két mentős, meg egy néger nő, aki nagyon katona, plusz egy betegséggel fertőzött faszi. Na ő már nem sokáig, ugyanis a tetőtől-talpig harciruhás feka nőstény kihúzza a hóra, és kinyírja, miután megállíttatta az autót. Itt kezd megviláglani a helyzet: Sonia, a doktornő, és Marco, élete párja, a mentős, nem jóbarátságból utazik együtt a fegyveressel. Hamarosan benzinre lesz szükség, de a közeli állomáson (már valahol a hegyekben járnak) nem lelnek semmit, csak egy autista fiatalembert, akit a katonanő felesleges tehernek ítélve lelő. Ezt zokon veszi a doktornő is, ezért kinyírja a már idegesítő dzsiájdzsént, persze azelőtt annak sikerül eltalálnia Marcó-t.
Szerencsére, vagy inkább a forgatókönyvnek köszönhetően egy kihalt, elhagyatott kórházban talál menedéket Sonia, ahol kiműti párjából a töltényt. Talán jobb lett volna, ha nem teszi ezt. A felgyógyuló férfi ugyanis meg van fertőződve. Sonia is, de a kötelező panel, az immunitás őt megvédi.
Hosszas szenvedés és átalakulás vár a férfira, ám kedvese nem hajlandó vele végezni, inkább bezárja őt.
És megérkezik a felmentő sereg, néhány agresszív barom képében, ám az egyik segítőkészségének köszönhetően hősnőnk még tud üzenetet küldeni az elérni remélt katonaságnak, hogy hol van, és azt, hogy immunis a fertőzésre. Ja és még gyermeket is vár, de gondolom, nem ez izgatja segítésre a haderőt.
Aztán ahogy kötelező, megindulnak a mutáns-hordák, hogy lakmározzanak a kórházban megbúvókból, akikért kurvára nem kár. Sonia pedig csak menekül és menekül, még szerelmetes párjával is összejön egy utolsó randi...
Az író-rendező David Morley első komolyabb munkája ez, de nem vallott kudarcot. Az európai és főként francia-vonalhoz híven a jelenetek gyorsak, brutálisak, véresek, szinte nyersek. Látszik, hogy az öreg kontinensen nincs megkötve álszent baromságokkal az alkotók keze, így néhány olyan jelenetet is láthatunk, amelyet amerikai filmekben soha. Tudom, hülyeségnek hangzik, de még a vér is más, realisztikusabbak mind az akciók, mind a karakterek. Van azonban negatívum is a forgatókönyvben, ez pedig az üresjárat, az idő, amit kettesben tölt Sonia és Marco, és a lassú átváltozást figyelhetjük. Drámai ugyan a dilemma, vajon megölnénk –e szerelmünket egy ilyen helyzetben, de valahogy nem illik ebbe a filmbe. Amúgy passzol a többi: a háttér rideg, ehhez illően a színek is jéghidegek, reménytelenek, nem beszélve az egyre hulló hóról, a világtól elzárt hangulatról.
Főszereplőink már nem első filmesek, amit kell a szerephez, azt hozzák, de semmi különös. Ami idegesítő volt, hogy Sonia minden balhénál fegyverrel a kezében áll, de egy lépést nem tenne senki megmentéséért sem, csak helyezkedik ide-oda, nem sütné el a puskát. Egyvalakit lő le, nem tudom, a sors iróniája-e, vagy szándékos, de az pedig pont egy nem-fertőzött.
Durvaságban és vérben természetesen nincs hiány, bár már megint adrenalin-emelőnek gondolják a gyors vágásokat, kameramozgásokat, mindegy egyszer csak kimegy a divatból, bár még így sem annyira durván tolják, mint a „28 héttel később” számomra nézhetetlenségig gyorsított kilengéseit. Ha pedig ismét megemlítettük, akkor bizony utalnom kell annak fasza első részére, amelyhez felépült paneljai alapján erősen hasonlatos ez a film. Bár, ha belegondolunk, ez az „ember embernek farkasa” - dolog az ilyen filmekben nem új keletű, és talán mi sem tennénk másként végveszélyben. Izgalmak leginkább a végjátékra korlátozódnak, de addig is lesz min borzonganunk, nem kell aggódni. Illetve kell.
Brutális és naturális, sajnos közbeiktatott pihenővel, és kissé használt rongyokba bújtatva.
Jár a 10/9
Hajrá Európa, hajrá Horrorok!

2010. február 20., szombat

Sherlock Holmes (2009)

Arthur Conan Doyle 28 évesen teremtette meg a klasszikus Sherlock Holmes karakterét, nem is sejtve, milyen maradandót alkotott. Az akkoriban még szinte épphogy kialakuló bűnügyi irodalom (milyen furcsa) épp még csak járni tanulgatott Poe nyomdokain, hol volt még Hercule Poirot, Miss Marple, Derrick, Colombo, Maigret, Charlie Chan, Palmu, Lucas Davenport vagy Járai őrnagy.
1887-ben született meg az első történet, a „Bíborvörös dolgozószoba”. Innentől nem volt megállás, Holmes bravúros nyomozásai megéltek még ötvenhat novellát és négy regényt, továbbá egy közkívánatra elkövetett feltámadást is a halálból. A filmművészet idejekorán felfedezte a figurában rejlő lehetőségeket, és már 1905-ben, Doyle életében némafilmet készítettek belőle. Persze innentől nem állt meg a mókuskerék, és az író enyhe megkattanása (gyermeke halála után mániákus spiritiszta lett) majd 1930-as halála után is folytatódtak a kalandok, mind könyvekben (még Stephen King is írt novellát egy Watson doktor által felderített ügyről), mind képregényekben, rajzfilmekben, és természetesen a gyöngyvásznon és televízióban is.
Amiről feltétlenül meg kell emlékeznem, mert kihagyhatatlan az életműből, az a Granada Televízió sorozata. Előtte és utána sem készült ehhez hasonlóan hiteles megformálója hősünknek: Jeremy Brett. Mintha a könyv lapjairól lépett volna ki az elegáns és arrogáns különc zseni. Elképesztő hitelességgel alakította Holmes-t. Aki olvasta kalandjait és aztán szembesült Brett karakterével, az nem is tud mást elképzelni a nyomozó bőrében. A sorozat részei meglepő élességgel adták vissza Doyle korszakát és figuráit, ám érdekes módon mindenféle visszhang nélkül (néhány díjacska) múlt ki a tervezet Brett sajnálatos halálával.
Megérkeztünk hát napjainkhoz időugrásokkal telített írásomban.
Guy Ritchie eddigelé mindössze kilenc filmet rendezett, amely munkásságból ki kell emelnem természetesen a két kultikus szintre emelkedett (nálam bizonyosan) művét, a „Blöff”, és a „Ravasz, az Agy…” –at. A többit nem láttam, de annyit már a S.H. készítésének első hírének érkeztével megelőlegeztem magamban: nem lesz ez rossz kis múvi, ha ez a Ricsi gyerek ül az ordítótölcsér mögé. Szerencsére különleges látásmódja (amelyet oly’ sokan próbálnak utánozni) valamennyire érvényesülni tudott ebben a filmben is, hogy kirándulásunkat a múltba néha kissé furcsán anakronisztikusnak tűnő mozzanatokkal, kameraállásokkal és a gyors flashback-ekkel fűszerezze.
Nevezzetek műveletlennek is, akár, de a színészeket nem különösebben ismerem. Robert Downey Jr. szinte teljesen kimaradt az életemből, talán a „Született gyilkosok” faszkalap riportere az egyetlen általa alakított szerepe, amelyet láttam. Nos, igen, megvannak a hátrányai is annak, (de csak ilyenkor), ha az ember leginkább egy műfajra fókuszál. Természetesen ez nem szűklátókörűség, honnan a picsából tehetnék arról, ha eddig szar filmben szerepelt? Jude Law-val már összefutottam a „ Krokodilok bölcsességé”-ben, amely a látszat ellenére nem állatos horror, hanem vámpíros. Láthattuk őt a tökéletesen szar eXistenZ-ben is, és érdekességként megemlíthetjük, hogy szerepelt 1991-ben a fentebb említett Jeremy Brett-féle sorozatban, a „Shoscombe Hercege” –ben. Rachel McAdams – ről meg alig-alig ugrik be valami, azonkívül, hogy jó punci elsősorban, még szerepelt a „Éjszakai járat” című thrillerben is. Hát így érkeztünk el kanyargósan a történethez, amely sajnos nincs kegyetlenül, sőt, szinte semennyire sem túlbonyolítva.

Lord Blackwood egy csúnyán sátánistának tűnő szertartáson lesz rajtakapva, miután már három nőt kinyírt. Természetesen a csendőrök előtt odaérkező Holmes és hű társa kapja el a lenyalt hajú gonosztevőt. Hamarost eléri a halálos ítélet, ám akasztása előtt üzen Holmes-nak, hogy látni akarja, miközben annak nagy problémát okoz barátjának eljegyzése, hiszen ezáltal Watson elköltözik a közös lakásból. Nem beszélve egy marha nagy faszinak a szarrá veréséről, egy amolyan fogadós boxmeccsen.
A kivégzés megesik, majd hamarosan kopogtatnak a mesterdetektív ajtaján, maga Irene Adler látogatja meg őt, aki az egyetlen nő volt, aki megérintette valaha is Holmes szívét. (Lásd a „Botrány Csehországban című novellát…)
Csak egy nagy baj van, és aki ismeri Adler-t, az tudja: a szépséges és éles eszű hölgy akkora szélhámos, mint a franc. Megbízza Sherlock-ot: keressen meg egy vöröshajú kis faszit. Meg is lelik hőseink: nem máshol, mint Blackwood koporsójában, aki viszont úgy tűnik egészen életben van. Irány a hulla lakása, ahol megjelenik egy óriás, aki szanaszét verné az épp helyszínelő nyomozót és társát, ha nem lenne szerencsére egy fasza kis elektromos ösztöke kéznél. Majd egy igen látványos kikötői verekedés után, (még mindig a hatalmas faszival), miután teljesen szétvernek egy hajóépítő műhelyt még sittre is kerülnek.
Szerencsére ki-ki a saját jótevőjének köszönhetően kiszabadul, azaz Watson kedvese naná, hogy otthagyja a számára borzasztóan unszimpatikus Holmest, akit egészen magas körökből citálnak maguk elé. Bizony, a szabadkőművesség nem ma kezdte romboló munkáját, mint megtudhatjuk, hanem pont azon időben virágzott a gonosz szervezet. Ők sem kérnek mást: kapcsoljuk le Blackwood-ot, a fekete mágiával játszadozó szarkavarót. Naná, hogy nyomozónk elfogadja a kihívást, na nem mintha magától nem ezt szeretné vadul.
Megindul az üldözés, szárazon, vízen és tűzön át. Szó szerint, szinte. Gyilkosságsorozat történik, amely tömegmészárlásba torkollna… Ha nem állná útját a dinamikus duó. (Tudom, bazmeg, hogy az Batman és Robin, de olyan jól esett leírni.)
Az ifjabbik Robert Downey szerint ez a leghitelesebb Holmes-feldolgozás, amely nem olyan unalmas, mint az eddigiek. Nos, vitába szállnék ezzel, naná. Legalábbis a leghitelesebb részével, mert izgalomban nincs hiány, azt el kell ismernünk. De minden kifordult önmagából. Az extravagáns detektív itt majdnem őrültként van beállítva, sőt, akcióhősként, amely nem igazán illik a deduktív logika királyához. Nem beszélve segítőjéről, a dokiról, aki szakadatlan talpraesettségével szinte állandó megmentőjévé és a józan ész képviselőjévé avanzsálódik a filmben. Nem így képzeljük a hitelességet a sok-sok sztori után, de hülye lennék elvárni valamiféle kőhiteles alkotást, hiszen manapság még a televízióban sem érdekel senkit egy szimpla nyomozós-sztori, amelyben nem rántanak elő legalább húsz percenként egy fegyvert, és a csihi-puhi hiánya erősen csökkentené a látogatottságot a mozikban. Nem beszélve a Szent Bevételről.
Íme, egy korabeli James Bond (még az Acélfog-ra hajazó óriás is feltűnik, nem beszélve a végső világmegmentésről), egy viktóriánus akcióhős. Tudom, hülyén fog hangzani ezek után, de tetszett. Mert ha elvonatkoztatok az alapsztoriktól, egészen szórakoztató popcorn-mozit kapunk. Árulásnak tűnik egy kissé a szememben, de nem tehetek róla.
Néha még az „Indiana Jones” történetek is felötlöttek bennem a folyamatos és ügyesen adagolt poénok miatt. Izgalom, akciók és vicces társalgások. Nem beszélve a viktóriánus London kissé meseszerű, de ezáltal is nagyszerű megvalósításáról, és a végjáték látványosságáról. Ez egy komolytalan film, de a varázsa pont ebben van. Ülj le, és élvezd.
Különleges ízt ad néhány verekedés is az egésznek: ahogyan Holmes agyán végigvillan egy bunyó „térképe”, és következik annak megvalósítása. Részemről oké, bármennyire is híve vagyok a konzervatív Sherlock Holmes-nak, azt el kell ismernem: kikapcsolódásnak sem utolsó és élvezeti-faktora is egészen nagy. Ez a Holmes is szimpatikus a maga módján.
Most egy kicsit felejtse el mindenki az eredeti történeteket, aki ismeri.
Ez csak egy könnyed film, tetszeni fog, már, ha nem vagy mániákusan az utolsó szögig szentírásként az igazi sztorikhoz kapaszkodó ember. Bár, el kell ismernem: az első fél órában én sem éreztem különösebben emiatt jól magam, azért sikerült feloldania. Ez jó jel.
Adok egy fasza kis 10/9-et. Majd meglátod miért.
Nemsokára egyébként jön a folytatás. Én nem hagyom ki.




Mások élete - Das Leben der Anderen (2006)

Kinyitom a szemem, és itt vagyok huszonegyedik században. Asztalomon számítógép, ágyunk előtt tévé, rajta mobiltelefon. Az utcákon péntekenként némi szesztől hangos ifjúságunk nem is igen tudja, ugyan kitől is tudhatná, mi volt itt cirka húsz, harminc évvel ezelőtt. Igen, lassan mi is elfelejtjük, miben nevelkedtünk, (s atyáink, anyáink, nagyszüleink miben éltek!) - kik akkor voltunk gyermekek, a szürke panelházak és egy rossz szájszagú, bukott kor utolsó felneveltjei. A házamon ma már bátran loboghat magyar zászló, nem visznek be érte, s talán (?) szabadon szidhatom azt is, kivel nem értek egyet, s kritizálhatom mindazt, mi nem tetszik ebben a rendszerben. Persze, mindez a szabadság csak látszólagos, hiszen a véleménynyilvánítás szabadsága még most is egy álom csupán, mert a régi rendszer vén, gonosz és beteg urai ülnek még mindig a páholyban, rendezői karosszékben. Ők uralnak engem, Téged, Őt - ők, a szürke eminenciások. Mert még mindig "zsarnokság" van...

Úgy tűnik, odaát, Németországban könnyebben dolgozzák fel a múltat, nemcsak a nemzetiszocialistát, hanem a pártállami múltat is, mint ideát, kistestvéréknél. Itt még mindig titok fedi az ügynöklistákat, ideát égettek titkos kartotékokat, ideát nem tiszta még mindig, ki volt spicli és ügynök az elmúlt rendszerben. (S azt sem tudjuk, kik ültek a "tisztikarban", nevük nem nyilvános, minden ocsmány tettük homályos folt csupán!) Tudásunk hiánya mint méreg csöpög bele szervezetünkbe, társadalmunkba és akadályozza megújulásunkat, "felébredésünket", s tartja hatalmon jelenkorunk beteg, hazug rendszerét is, melyet ugyanazok irányítanak, mint az előbbit. Tényleg csak gatyát cseréltünk, s nem rendszert, váltótisztet váltottunk ugyan, de gyáva, vértelen ál-forradalmunk rendszert nem váltott. Ugyan, hogyan is válthatott volna, mikor pont azok szervezték, akik ellen a néptömegeknek fel kellett volna kelnie? S ugyan, mivégre tudott volna felkelni a nép, ha "1984" bizalmatlanságának fojtó kötele lógott a nyakában?

Német barátaink készítettek egy filmet. Nem korszakalkotót, de hiteleset, melyben a tényszerűségnek nem csupán látszatára törekedtek, trabantokkal és wartburgokkal, kihallgatószobákkal, szürke falakkal, poloskákkal és spiclikkel. Mindenkit megfest a Mások élete c. film, ki szem volt a láncban: megrajzolja színeivel a lehallgatott drámaírót, a magát felakasztó rendezőt, a spiont és a lehallgatást kikényszerítő, morális patkány főminisztert, de megfesti a szerelmet, az igaz férfiszerelmet is, mely nő iránt oly kitartóan képes lángolni, mint amennyire egy csalfa, és gyenge nő iránt férfiszív csak dobogni képes. E történetben három férfiszív dobban egyért, s ez az egy mindőjüket tönkreteszi, de némelyiket meg is nemesíti, gyalázatos bukása által. Az önvér végül eltörli a csalfaságot, a hazugságot és a gyáva önfeladást, de ontása által a szívnek kell megszakadnia.

A Mások élete azonban másik olvasatban egy ember megigazulásának története is.

Mert bizony, Krisztus említése nélkül, a mindenható titkosszolgálatok által irányított világban is lehetséges emberré nemesedni. Nem azonnal, de talán láthatatlan hatásokra, egy kisfiú bátor mondatára, egy lány szemébe nézve, vagy egy író könyvét olvasva. /A hívő ember Istenről és csodáról beszél, én félek az ő nevét emlegetni, bár hiszem láthatatlan hatalmát./ A film nagyszerűségét abban látom, hogy lassan, mint a folyó árja, kezd el boncolgatni bennünket, és hív tetemre önmagunkkal, isten-arcú belső képünkkel. Megkeres bennünket ott legbelül, és kérdez, oly' kíméletlenül, mint egy stasi-tiszt. Téged is megkérdez: te vajon ellent tudnál állni? Te jó ember lennél? És kicsoda itt, e történetben (s a te életedben!) a jó ember? Jó ember-e az, ki meggyőződésből szolgálja a pártállami tömeg-szocializmust, talán mert gyermekkorában jó dolgokat kapott a rendszertől, és felnőve aztán szemét becsukva szolgálja azt; vagy pedig az áll az igaz ügy mellett, kit magát, vagy családját - barátját meggyötörték, s cinikus szavakkal-gondolatokkal küzd a rendszer fojtó, őrjítő poklával?

Tudom, hiszem, hogy ez utóbbi. De azt is hiszem mindemellé, hogy Saulusból is lehet őszintén és igazából Paulussá válni, mert mielőtt Paulussá leszünk, azelébb Saulussá kellett, hogy szülessen minden ember e földtekén.

Az élet végén bekövetkező magány megtör és talán, emberré is nemesít. Megvált minket a csönd, a hallgatás, a tetteinkre s önmagunkra az út végén irányuló végtelen belső figyelem. Legnagyobb kritikusunk szívünk, lelkiismeretünk. Mert mikor már mindent elveszítünk, csak Istentől kapott emberi méltóságunk marad. "Férfibecsületünk" az, mellyel az út végén el kell, hogy számoljunk - lehet, csak önmagunknak. Nem baj, ha _csak_ önmagunknak, nem baj, ha nem lesz hála, sem köszönet, mert senki sem fogja tudni, hogy jót cselekedtünk, s nem jegyzi fel senki, sehová. Nem baj. Mert jót tenni jó: valóban jó és lélekemelő.

Mások élete /Das Leben der Anderen/:
9/10

Szereplők:
  • Martina Gedeck – Christa-Maria Sieland
  • Ulrich Mühe – Gerd Wiesler százados (HGW XX/7)
  • Sebastian Koch – Georg Dreyman
  • Ulrich Tukur – Anton Grubitz alezredes
  • Thomas Thieme – Bruno Hempf kulturális miniszter
IMBD link:
http://www.imdb.com/title/tt0405094/

2010. február 10., szerda

Children of the corn (2009)

Mielőtt belekezdenék a film bővebb elemzésébe, szeretném gyorsan leszögezni, hogy nem szeretem az úgynevezett "remake" filmeket. Azon egyszerű oknál fogva, hogy számomra nem szimpatikus ha egy már korábban sikeres filmet, valaki a biztos siker reményében , egyszerűen újraforgat. Függetlenül attól, hogy az úgynevezett "remake" jobb vagy rosszabb, mint az eredeti, számomra az akkor sem több, mint ócska utánzat. Vagy ha úgy tetszik, lopás. Ez a világ legegyszerűbb dolga. Nem kell gondolkodni, nem kell a szürkeállományt megerőltetni, egyszerűen le kell emelni a DVD-polcról egy mások által már sikerre vitt filmet, kicsit alakítani rajta, (a  fene nagy művészi szabadság jegyében) vagy ha úgy jobb, az egészet fenekestül felforgatva "újraértelmezni", majd várni a garantált kasszasikert. Ehhez nem kell tehetség sem ész. Éppen ezért jobban becsülöm azt, aki  saját ötlete alapján csinál valami nézhetetlen vacakot, mint azt, aki még arra sem hajlandó, hogy legalább egy szemernyit megerőltesse magát, hanem egyszerűen újraforgat egy már elkészült filmet. Ennél már csak az a rosszabb, ha olyan filmről van szó, amelyik így vagy úgy, de közel áll hozzám. Esetünkben erről van szó. A Stephen King írásából 1984-ben készült Kukorica gyermekei című horrorfilm ugyanis tinédzserkorom egyik kedvence volt. Ezek után érthető ha kíváncsian vártam, mit hoz ki ebből a remek lehetőségeket rejtő történetből Donald P. Borchers, író-rendező. Hogy ez a név nem mond semmit? Meg lehet nyugodni, a baj nem önökkel van, ez az ember teljességgel ismeretlen a filmgyártásban. Olyannyira, hogy talán még egy filmgyár területére is csak turistacsoporttal engednék be, előzetes bejelentkezés és felár fizetése ellenében. Ezek után már nem is csodálkoztam azon, amit kaptam, bár az elején még reménykedtem a "szűz kéz szerencséjében" meg abban, hogy Stephen King ezen írása olyannyira bőséges tárháza a kiaknázható lehetőségeknek, hogy talán még egy ilyen nevesincs rendező is kihoz belőle valamit. Ahhoz, hogy az említett történetből ne készüljön legalább egyszer nézhető mozi, valamit nagyon el kell rontani. Készült is hét rész belőle, amit én a magam részéről a negyedik rész után már nem követtem, de úgy vélem, ha egy közepesen fogyatékos csimpánz kezébe kamerát adunk, ebből a sztoriból akkor is képes egy minimum közepes filmet készíteni, ha előtte még mozit sem látott.


Úgy látszik Borchers úrnak van még mit tanulnia attól a képzeletbeli csimpánztól, mert ez a film bizony iskolapéldája annak, hogyan kell egy remek sztoriból nézhetetlen szemetet csinálni.


Kezdjük a szereplőválasztással. Két lehetőséget látok; vagy kevés pénz volt a filmre, vagy a két szereplő országos cimborája a rendezőnek, mert mással nem tudom megmagyarázni, miképpen kerülhetett két olyan ember főszereplőként a kamera közelébe, akik korábban csak amerikai sorozatokban szerepeltek. Ott is többnyire "tedd ide - tedd oda" mellékszereplőként. Talán nem túlzok ha azt írom, hogy Kandyse McClure és David Anders neve csak a legfanatikusabb sorozatfüggőknek mond csak valamit. Vagy azoknak sem. Ilyen előzmények után ritkán várunk elfogadható alkotást, de amíg élünk, remélünk.


A film első jelenetében elég zavaros módon igyekeznek sebtében összesűrítve felvázolni a történet lényegét. 1963-ban vagyunk, egy amerikai kisvárosban, ahol a gyermekek valamilyen érthetetlen okból szektába tömörülnek, amelynek vezetője szerint a felnőttek tobzódnak a bűnben és az általuk elkövetett ocsmányságok az okai minden nyomorúságuknak. Azt, hogy mindezt a szekta feje honnan szedte,  él - e valamilyen tudatmódosító szerrel, vagy csak sok televíziót néz, netán agyára ment a téli-fagyi, nem köti az orrunkra a rendező. A következő jelenetben már ugrottunk is röpke tizenkét évet a jövőben, ahol megpillanthatjuk főhőseinket Vickit és Burtont, az átlag amerikai házaspárt, amint autójukkal mennek valahonnan, valahová. Ilyen apróságokkal, hogy ezt elmesélje nekünk, a történet kiagyalója, Borchers-mester nem foglalkozik. Cserébe viszont ad elég időt, hogy magunk találjuk ki, ugyanis bő háromnegyed órán át nézhetjük, amint az autóban ülve végeláthatatlan kukoricaföldek (hol máshol) mellett haladnak el, miközben végig veszekednek. Ebben nem is az a legnagyobb baj, hogy majd egy órán keresztül azt kell végignézni ahogyan nagy nehezen megérkeznek a legközelebbi városba hanem az, hogy ez alatt az idő alatt tulajdonképpen nem történik semmi! Jó - jó elütnek egy elvágott torkú kisfiút, aki a kukoricásból éppen az autójuk elé rohan, majd beteszik a csomagtartóba, hogy átadják a legközelebbi  város rendőrségének, de ezen kívül tényleg csak a nagy büdös semmit nézhetjük. A szereplőkről nem derül ki semmi érdemleges leszámítva azt, hogy a férj Vietnamban szolgált, a nő meg gyerekkorában utált templomba járni. Ennyi derül ki egy óra alatt. Meg az, hogy mást sem tudnak, mint egymást elküldeni melegebb éghajlatra. De akkor meg minek vannak együtt, minek mennek együtt... De hát azt sem tudjuk meg honnan mennek hova és miért. Mennek az autóval, mint egy road - movie szereplői, bele a semmibe, miközben mi kénytelenek vagyunk végignézni, ahogy nagy nehezen megérkeznek egy kisvárosba, amely klisés horrorfilmhez illően  teljesen kihalt. Mintha 1963-óta megállt volna ott az élet (és tényleg). Por, szemét, mocsok mindenütt. Az ablakok betörve, a boltok kifosztva, összefújkálva minden. Egy alaposan leromlott templomot látva főhősünk, a vietnami veterán, természetesen kiszáll körülnézni amíg a felesége, aki még mindig nem szeret templomba járni, az autóban várja. Talán észbe kapott a rendező, hogy lassan eltelt a film harmada s mielőtt ő is beleunna, kissé felpörgeti az eseményeket. Az autót körülveszik a szektás gyerekek és ahogy az sejthető, megölik a nőt. Ettől kezdve az addig álmosító lassúság őrült rohanásba vált, de ez nemhogy segít, sokkal inkább ront az alkotás amúgy is pocsék színvonalán. Igaz ugyan, hogy pörögnek az események de erősen kapkodás szaga van az egésznek. Mintha Borchers-mester ránézett volna az órájára és szembesült volna azzal, hogy lassan be kéne fejezni ezt az egészet.


Az utolsó húsz-harminc perc úgy össze lett csapva, hogy arra már szavak sincsenek. Se füle se farka az egésznek. A templomból kijövő volt katona szembesülve azzal, hogy amíg ő olvasgatott a feleségét valami szektás hülye - gyerekek agyonverték, menekülőre fogja. Természetesen közben eltöri az útját álló gyerek kezét, torkon szúr egy - két vehemensebb kölyköt, majd egérutat nyer és befut a kukoricásba. Ami meg ez után következik, az már a paródia kategóriája. A kergetőzés folytatódik a veteményesben, amitől főhősünkből előjönnek a vietnami emlékek. Ezt Borchers - mester úgy oldja meg, hogy lehetőleg a teljesen debilek is megértsék (igaz, aki még ekkor is nézi ezt a szemetet, az nagy valószínűséggel nem komplett, vagy a rendező rokona. Bár e kettő nem zárja ki egymást). A kukoricásban amerikai katonák tűnnek fel és Burtonnal együtt veszik fel a harcot a bolond szektásokkal. Természetesen ezt csak főhősünk képzeli oda. S, hogy a hülyeségnek is lehet felsőfoka, arról Borchers úr gondoskodik. A katonák fegyverei ugyanis Power Rangers paródiát megszégyenítő módon, lézersugarakat vagy miket lőnek ki magukból mindenfelé. Na ez volt az a pont, aminél már úgy véltem, nem lehet lejjebb.


Nem is lett, de csak azért, mert a film nem sokkal ez után szerencsére véget ért. A vietnami veterán  (jó amerikai katonához méltóan) lekaszabol néhány gyereket, ám a film vége mégsem lett happy end. Lehetne ez egy pozitív momentum, de nem az. A forgatókönyvet remélhetőleg soha többé nem író Borchers ugyanis olyannyira nem fektetett hangsúlyt a két főszereplő karakterének bemutatására, hogy nem is sajnáltam őket. Az sem lett volna katasztrófa ha életben maradnak, de az sem ha meghalnak. Így pedig, hogy egy szemernyit sem aggódunk a főhősökért, minek horrorfilmet forgatni? Teljesen felesleges idő és pénzpocsékolás. Ha a filmre szánt pénzt félkarú rablóba dobálták volna, akkor is jobban jártak volna. Rólunk nem is beszélve.


Egyedüli értékelhető momentuma a filmnek, a zenéje volt, de erős a gyanúm, hogy azt se ez a stáb követte el. Paródiának sótlan, horrornak meg rettenetesen kevés.


1/10