2009. október 31., szombat

A jeti bosszúja - Yeti: Curse of the Snow Demon (2008)

Anno kedvenc újságomban, az Ufómagazinban mindig akadt egy-két színes kis hírecske a borzalmas (vagy éppen néha barátságos) hegyi szörnyről, a jetiről. Vajon földönkívüliek, vagy egy idegen faj, netán az ősemberi szinten megrekedt majomféle rejtőzködik a Himalája elérhetetlennek tűnő csúcsain? Vagy emlékeztek Csernai Zoltán nagyszerű sci-fi regényére, a „Titok a világ tetején” -re, esetleg „Mónus Miklós: A Yetik följebb mennek” című alkotására? Naná, hogy fiatal lelkemet megrendítette a tudat, hogy íme, valami titokzatos dolog a mi kis bolygónkon, amely felfedezésre vár. Persze tudom én, hogy a legelérhetetlenebb helyekre szorulnak a rejtélyes lények, egyre kevesebb ilyen van, hiszen az emberiség már mindent felfedezett és összebaszott, mert olyanok vagyunk a Földön, mint egy egyre burjánzó rosszindulatú daganat. A tenger mélyét még nem laktuk be, a hegycsúcsokat sem és a Loch Ness-tó sem adja könnyen magát, hát persze, hogy oda szorultak vissza a legendák, na és a távoli űrbe. Egyszer majd ezeket is megismerjük, és ezzel ki is halnak a mi kitalált lényeink és civilizációink. Én ezt nem szeretném, mert nélkülük, lássuk be: jóval szegényebbek lennénk. Kellenek az ufók, a krákok, a vámpírok, a kísértetek, a szörnyek és nem utolsó sorban a jetik. Nem lehet folyton az OTP-részleteken borzongani, és a munkanélkülivé válás fenyegető réme kevésbé szórakoztató, mint ezek az előbbiekhez képest szívderítő mesék.
Paul Ziller visszatért! A „Beyond Loch Ness” alkotója, mint azt említettem annak kritikájában, úgy látszik erősen ráállt a kriptozoológiára, és sorban készítette a filmeket az eleddig ismeretlen és mitikus fajokról. Természetesen a Sci-Fi Channel berkein belül, de a Loch Ness-i sztori után már nem vagyok olyan elítélő. No nem mintha az klasszis lenne, ám néhány felfújt horror-mozinál sokkal jobban teljesített számomra. Adtam még egy esélyt Zillernek és a Sci-Fi Channel-nek. A főbb szerepekben Marc Menard és Carly Pope látható, hát most mit mondjak, egy ilyen filmben bőven elmennek, de a többiek is. Menard valamiért folyton Rékasi Károlyt juttatta eszembe, Carly Pope viszont egészen mást, amit mindenkinek a fantáziájára bízok.
Elsőként barlangba behatoló faszikat láthatunk, akik rövid úton elhaláloznak egy ramaty külsejű és ronda fogazatú fehér szőrzetű szörnyetegtől.
Ha valahová repülővel kellene utaznom, és megtudnám, hogy az utasok közt lesz egy rögbicsapat, és éppen valami hatalmas hegy fölött fogunk elszállni (pl. Andok, Himalája) azonnal olyan cirkuszt rendeznék, mint a „Végső állomás” első részének főszereplője. Leszállnék, mert tudom: az ilyenek mindig lezuhannak, és csak ők maradnak életben, hogy nekiálljanak egymásból falatozni. Ebből nem kérek. Úgy látszik a forgatókönyvíró nem sokat kecmecelt, egy az egyben ellopta az „Életben maradtak” alapötletét, mert a legegyszerűbb módja az alkotói válság és ötlettelenség leküzdésének a tolvajlás.
Meg is történik a baleset, úgy lezuhannak, mint a pitypang! (Az pinty, Baldrick!)
A néhány ifjú túlélő ott áll a Himalájában, a hó szakad, farkasordító hideg van. Már csak Leslie L. Lawrence hiányzik, hogy 38-as Smith & Wesson-jával levadássza a jetinek öltözött gonosztevőket, mint Scooby Doo és barátai. A haldokló pilóta elmondja, hogy egy tartalék rádió van a gép farában, amely azonban kurva messze leszakadt már, és vissza kellene menni érte. Ketten jelentkeznek is, és elindulnak, az egyiket felfalják, ám a másik biztosra veszem, hogy valami kibaszott terminátor, a filmben többször is visszatér, de hogy miket él túl, azt saját szemmel kell látni, tiszta röhej.
A többiek pedig nekiállnak a roncsok között éldegélni, várni a felmentő sereget, három darab csokoládéval ellátva. Ez biza’ igen halovány táplálék, ezt még a kis túlélőcsapat vezetője is belátja (aki stílszerűen a csapatkapitány). A szar is beléjük fagy (amúgy is), amikor a Carly által alakított csaj éjjel meglátja, hogy valamilyen furcsa lény a sorban kiterített hullák közül elrabol egyet, táplálék céljából való felhasználásra. Ők sem restek ám, mert miután elfogy a csoki, és az a szerencsétlen kis nyuszika, amit levadásznak nagy nehezen, sütnek némi emberhusit, no nem sokat, csak egy-két kikanyarított falatot, nem ám rögtön oldalast. Ezenközben egy férfi és egy nő elindul a felkutatásukra, mert a helikopternek túl magasan sejtik a szörvájvorokat. Visszatér ezenközben a szart sem érő rádióval barátunk, terminátor, ám az eddig túlélteken túl (két törött lábbal, öt nap éhezéssel a háta mögött) ijedtükben fejbelövik. Megérkezik a jeti is, és elrabolja főszereplőnőnket, akit természetesen gyengéd szálak fűznek a csapatkapitányhoz. A havasi bestia nem hülye és nem vak, a legjobb puncit vitte magával, bár én a kis ázsiait is vittem volna, hogy a parti kerek legyen, de annyi esze már nem volt a barmának. Megérkezik a kéttagú felmentő”sereg”, akik természetesen segíteni akarnak kiszabadítani a lányt. Csapdába csalják az időközben megszaporodott (na jó csak kettőre) emelkedett jetibrigádot, és elindulnak a menedék irányába, de a szörnyetegek nem pusztulnak ám olyan könnyen el…
Asszed szar volt? Nem, ez tévedés. Lehet, hogy hajnali öt órakor az ember agya fogékonyabb az ilyesmi filmekre, mivel akkor néztem, de gyaníthatóan tényleg nem volt rossz. A gyermekbetegségei az ilyesmi múviknak természetesen itt is felléptek, mint a borzasztóan szar komputergrafikával ábrázolt szörnyeteg, bár nem értem ez minek kellett néha, mert amúgy maszkban volt az idétlenül futkosó lény. Meg a röhejes „hétmérföldes” ugrások. Néha pedig logikai buktatók, és a mindent túlélő faszi, arról nem is beszélve, hogy a szereplők egyik pillanatról a másikra mindenféle karakterfejlődés nélkül teljesen mást tettek, mint amit mondtak. És ennek ellenére is élvezhető kis szösszenet lett, tudjátok amolyan film+-os stílusban. Ha kikapcsolódásra vágysz, és felhőtlen szórakozásra, nézd meg ezt a light horror-t, afféle komolytalan és tét nélküli izgalmakat élhetsz át, mintha a „Szomszédokat” néznéd. És ezt most pozitívumként írtam, én ugyanis igen szeretem az említett teleregényt, és annak megtekintése okoz hasonló kellemes érzéseket bennem.
Szóval, hülye szó, de az „aranyos” jelző illik rá a legjobban, no persze teletömve faszságokkal. Nem kell véresen komolyan venni, és akkor meg is kaphatja tőlem a 10/6-ot.
UI:
És nemsokára elkészül a „Stonhenge Apocalypse” című film ugyanezen direktor és a Sci-Fi Channel összefogásában. Én már várom! Addig is itt egy kép Carly Pope-ról, nem a filmből, hanem csak úgy, hogy lássátok, nem a levegőbe beszéltem. Sajnos jelen mozinkban csak nyakig beöltözve láthatjuk.

2009. október 22., csütörtök

Pandorum (2009)

2174. Gondolhatnánk ekkorra az ember meglelte a rák ellenszerét, nincsenek éhezők,mindenki pacifista, de ilyen messze mégsem kerültünk a „2001: Űrodüsszeia” ősembere által feldobott csonttól. A Föld túlnépesedett, a bolygó megtelt a maradék készletekért harc folyik. Biztató jövőkép! Szerencsére van megoldás. Sok sci-fi alapötletét adta már: más élhető planétára költöztetni emberi mivoltunkat. A cselekményeket bonyolítandó, a Föld elpusztul. Nincs visszaút.

A kezdő képkockák átrepítenek minket téren és időn. Hibernálásból ébredő fiatalember, tekintete kába, járása esetlen. Édes álom lehetett, mindent belep a por, a takarítónő a legénységgel együtt lelépett. A készítők megóvnak minket másfél óra magányos bolyongástól felébred felettese Payton hadnagy az 5-ös egység másik tagja.. Igaz, egyikük sincs képben a dolgok jelenlegi állásával. Legénység emlékek nélkül, a híberalvás mellékhatása. Üres nyomasztó űrhajó és a sors sem kegyes hozzájuk, mert elszakadnak kis idilljükből. A vezérlőben rekedt hadnagy rádión irányítja tőle elkallódott, kiszolgáltatott társát. A kaland elkezdődik és a fedélzetet ellepték az idegen lények. A történet persze nem ilyen egyszerű, az emlékeiktől megfosztott asztronauták lelki vívódásait megnézhetjük rövid emlékfoszlányokban.

Lassan értelmes képet kapunk színészeink filmbéli cselekedeteire. Képkockák a múltból..véres jelen egy vészterhes űrhajón, az expedíció célja már nem a felfedezés, hanem az életben maradás. Akadnak más túlélők, de az önfenntartást itt másként kell érteni. Az számít, ki hova tud elbújni és ha futni kell, melyikük a gyorsabb. A történetről nagy vonalakban ennyit lehet elmondani anélkül, hogy lelőnék bármiféle poént. Azt mégsem írhatom le: két túlélő egy robusztus űrhajón, a cél eljutni a-ból b-be, némi űrlényekkel nehezített akadálypályán. A film 90-ven akárhányadik percére sikerült elvesztenem a fonalat, hála bambaságomnak, de a végére utolért a felismerés. Tiszta flesh káros következmények nélkül. Az alkotók nem fokozatosan adagolják az infókat, csak támpontokat adnak. Az utolsó1-2 percbe sűrítve minden fontos tudnivalót a képünkbe tolnak. Persze ez nem ilyen eccerü, lesz aki zavaros képet kap végeredményként, míg mások mosolyogva konstatálják a történéseket.

Gyerekkorom legszebb filmes pillanatai amikor a Csipkerózsika álmából ébredő bamba legénységet kibelezi egy fekete savat köpő idegen izé. Ez az érzés mindig elfog ha egy űrben játszódó történetet nézek. Igaz, itt három dolog van csak a kedvenc sémából:űrhajó, idegen lények,és a végtelen csillagtenger. Nem áll szándékomban rontani a mozi erényeit, ennél több hasonlóság nincs. Az Alien egy remekül felépített egyedi háttérvilággal megáldott történet. A Pandorum pedig inkább a Szellemhajó stílusú agyas mozi akció jelenetekkel tarkítva és nem mellesleg itt is akadnak véres jelenetek. Az atmoszféra átjárja a zsigereket. A fő hangulatfokozó eleme a filmnek, hogy többnyire sötétben játszódik, esetleg felvillanó neonok fénye mutat teljes képet. Lehet néhol leül a dolog, és „talán” kiszámítható a végkifejlet, meg hatásvadász a sötétben ijesztgetés, én rettentő boldog voltam, hogy végre van egy ilyen alkotás is terítéken. Kedves sci-fi -re zsugorodott agyú olvasótársaim és egyben fanyalgók! Aki szereti a Philip K. Dick -féle agyas fantasztikumot annak remek majdnem 100 percet okozhat ez a mű, aki meg inkább csak Vin Disel mélységekben szeret elmerülni egy akció erejéig, az keressen magának más nézni valót.
Ámen.
10/10

Grace (2009)

Az anyai szeretet nem ismer határokat. Ennek nap mint nap szemtanúi lehetünk. Drogos gyerekek, bűnöző kölykök, buzik szülei gondolkodás nélkül viselik terhüket, próbálják arra érdemtelen leszármazottaikat foggal-körömmel védeni. De elővehetünk más példát is, ha már úgyis a horror környékén járunk-kelünk, mondjuk a "Rosemary gyermeke" című filmet, amelyben az anya magától a gonosztól lesz állapotos, de a genetikailag kódolt szülői ösztönei ennek ellenére is a gyermek megszületését válasszák.
Lassan két éve leszek apuka, és ezelőtt valószínűleg a "Grace" nem tett volna különösebb hatást rám a szokásos horror keltette borzongás és feszültség mellett. Érdekes önmagamon is megfigyelni ezt az érzést. Manapság már hatványozottan kellemetlen, amikor áldott állapotban levő nők kerülnek veszélybe, vagy gyermekekkel történik a filmekben valami. Bár az "áldott" állapot jelen esetben eléggé megkérdőjelezhető. Viszont a "terhes" szótól hülyét kapok, ez a taszító kifejezés a kommunista érában terjedt el sajnos hazánkban, amolyan "újbeszél" stílusban.
A 70-es évek végétől a "Rosemary" és az "Omen" hatására sok-sok feldolgozásban lehettünk tanúi magának az antikrisztus megszületésének, vagy felnevelődésének. Fene sem emlékszik a címekre, de nem egy ilyen másod- és harmadrendű filmcsodát láttam anno VHS-en, nem csak amerikai, de olasz és spanyol verziókban, újrafelfedezésekben. Bár most nem a sátán gyermeke, és nem is az antikrisztus jövend el. Vagy akár az is lehet, ezt nem tudjuk meg.
Rendezőnk Paul Solet (nem t'om rokona-e a kajának), már egyszer leforgatta 2006-ban ezt a történetet, bár csak rövidfilm formájában, 2 díjat is bekaszálva. Most Solet újra felmelegítette (hogy stílszerűek legyünk) a sztorit, hogy ne csak a filmfesztiválok rövidfilmjeinek a rajongói nézhessék végig, hanem a magunkfajta itthonülők is, akiknek nincs "kedve" külföldra utazni az ilyen nagy ceremóniákra. (Érdekesség, hogy a 2006-os egy kicsivel jobban áll az imdb.-n, mint a mostani, bár ez lehet, hogy csak az eltelt idő miatt van, persze nem adunk mások szavazataira és véleményére különösebben...)
Madeline már két vetélésen is túl van, így párjával, Michael-lel nagy örömmel fogadják az újabb várandóság hírét. Maddy kedvét még kurva idegesítő mindenlében-kanál anyósa sem szegi különösebben. Sőt, még az sem, hogy egy őket ért autóbalesetben meghal a férje, és úgy tűnik, mintha domborodó hasában is megszűnt volna az élet.
Főhősnőnk az az igazi idegesítő picsa, aki csak zöldségeket hajlandó kajálni, és szülni sem kórházban szeretne, hanem közeli ismerősénél, (aki egy szülésznő saját klinikáján) hülye ribancok körében, egy kismedencében. Eljön az idő, a kislány világra jön, és halott. Madeleine-t magára hagyják egy időre a "kisdead"-del, és mire visszatérnek, hogy ugyan, most már vedd tudomásul, hogy meghalt, megdöbbenve konstatálják: a pici él és virul.
Hazatérnek, és elzárkózva a külvilágtól az anya hamarosan rá kell, hogy ébredjen: gyermeke nem közönséges. (Már nem úgy, hogy nem trágárkodik...). A szagára gyűlnek a legyek, és az anyatejnél sokkal inkább előnyben részesíti a melléből szívott vért. Tálcás húsokról leolvasztott vérrel próbálja etetni, de az igazi úgy látszik csak az, amit a mohó baba tőle szív. Meg is látszik a legyengült nőn a vérszegénység, egyre gyengébb és fakóbb, de mint tudjuk: az anyai önfeláldozás végtelen.
Eközben anyósa, illetve ex-anyósa majd meghülyül, hogy birtokolhassa a gyermeket, ha már a fia halott. Igazi pszichopata, előszedi a régi babaholmikat, és egy gusztustalan jelenetben felébreszti a férjét, hogy szottyadt melleiből megszoptassa. Akkurvaanyját. Bármit megtenne, bármire képes, és mivel bírónő, meg vannak hozzá az eszközei is. Összeszövetkezik egy orvossal, hogy rábizonyítva menyére a gondatlanságot, elvegyék a kicsit tőle. Az anyósok általában ilyenek, szeretnék az unokákat birtokolni, én tudom. A képbe pedig belóg még a bába is, akinél szült, és valaha Maddy-vel leszbikus kapcsolata is volt.
Megérkezik az alattomos doki a külvilágtól elzárkózott kiscsaládhoz, majd az anyós is. Meddig képes vajon elmenni egy nő a gyermekéért?
A nők egy része egy igazi időzített bomba. Ott mélyen, valahol ketyeg benne ("az időzített bomba, minden gondolatomban, minden gondolatomban KATTOG! - by Escalator...) az anyaság ősi genetikai programja. Ha az idő eljön -és ezt nagyon komolyan mondom, hiszen tanúja voltam több ilyen esetnek is- nem válogat, hanem azonnal keres egy alkalmasnak tűnő szaporodóképes férfit, és rövid idő alatt apukává teszi. Ez így megy, van hölgy akiben erősebb ez a késztetés, van, aki normális, és ott vannak a feminista barmok, akik elveszítve-elnyomva alapfunkciójukat, teljesen feleslegesen élnek az emberiség kebelén.
Főhősnőnk az első kategóriába esik, fekszik a férje alatt, miközben a pókhálós plafonon jár az agya, várva a megtermékenyítést, aztán, amikor élete párja meghal, az sem hatja meg különösebben. Hogy ez az önzés mennyire tudatos, vagy csak erősebb a genetikai programja, azt döntse el mindenki maga, aki megnézi a filmet. Mert érdemes. Bizonyára még az is talál benne borzongani-valót, aki még nem szülő, ezt garantálom.
Néha a hideg rázott, undor és feszültség hullámzott bennem. Itt mindenki deviáns. Az anyós egy beteg lelkű domináns némber, az após egy ostoba irányított szerencsétlen, Madeleine pedig... Mit is lehetne erre mondani? Nem normális a dolog, na. Volt, aki a "À l'intérieur" című francia műalkotáshoz hasonlította, de őszintén szólva annak betegességét és borzalmait meg sem közelíti a "Grace". Ennek ellenére tetszetős filmecske, és minden pillanatot félve élünk át: most mi következik vajon? Kettős érzés: féltjük az ártatlannak kinéző babát, holott tudjuk, hogy minimum egy "kannibálbébi". Nem szeretnénk, hogy a beteges anyukától elvegye a gyermekét a mániákus anyósa. Érdekes úton vezet bennünket a rendező, állásfoglalásra késztet egy olyan lény mellett, amely valószínűleg egy szörnyeteg. Végigkísér minket a film alatt valami kényelmetlen és kellemetlen érzés, olyasmi, mint egy véres autóbaleset látványánál: taszít a dolog, de akkor is odanézel. Mert genetikailag bennünk van még a borzongani akarás vágya is. A színészek rendben, jól sikerült ábrázolni az a néhány szereplőt, az egyre leroggyantabb vérszegény Maddy-t, vagy a tipikus erőszakos anyóst, akit legszívesebben torkonszúrnál két perc társalgás után. Javaslom a filmet megtekintésre mindenkinek, azoknak pedig pláne, akik már túl vannak a gyermekáldáson.
10/9



2009. október 11., vasárnap

Üzenet a túlvilágról - Shallow Ground (2004)

Na bazmeg, ennél sablonosabb címet nem is lelhetett volna a fordító-galeri, mint az "Üzenet a túlvilágról". Olyan, mintha egy sci-fi címe az lenne, hogyaszongya: Idegenek az űrből. Vagy egy krimi esetében: Az ismeretlen gyilkos. Netán akció: Lövések és halál. Vagy pornóban: Pinák és faszok.
Mindegy, nem is ez alapján választottam, hanem mert ez akadt a kezembe, csak megemlítem, hogy filmhonosítóink ismét bravúrosan kereszteltek. Bár a "Kretének, de extrémek" kibaszottul irritáló címet még semmi nem múlta felül előttem, pedig jó néhány szörnyszülött magyarítás, vagy inkább ferdítés versenyben áll még ezen kívül. Azt viszont meg kell hagyni, hogy az eredeti is nyugodtan pályázhat a semmitmondó elnevezések dobogójára.
A mostanában egyre szürkébb horror-áradatban már kissé sztoikus egykedvűséggel ülök egy múvi elé, elmúlt a műfaj himporos varázsa, vagy mondhatnám, hogy valakik folyamatosan megerőszalkolják ezt a zsánert, amitől a "tizenkettő egy tucat" kitétel új bizonyítást nyer. Meglepetések történnek ugyan, hál'Istennek, hol nagyobbak, hol kisebbek.
Sheldon Wilson saját forgatókönyv alapján rendezte meg alkotását. Ismertebb filmjei között (legalábbis számomra ismertek...) ott van a "Kaw", amely gyilkos varjakról szól, vagy a közismert "Screamers" folytatása, a "Screamers: The Hunting". Hát, egyiket sem jelölték Golden Globe-ra, de ez nem szegi kedvünket, még mindig többre tartom ezeket, mint pl. a Benjamin Button kibaszottul unalmas életét, ez van, biztos primitív bunkóállat vagyok, meg öncélú, és alantas meg ösztönlény. De a szemembe úgysem meri senki mondani, ez a lényeg...
Főszereplőnk Timothy V. Murphy, a helyi rendfenntartó erők vezetője. Leginkább egy Ed Harris-be oltott Trokán Péter-t láthatunk benne, éppen megfelelő egy ilyen szerepre és filmre, a többi színész meg nem érdekel, esetleg a fiatal dokinő (Natalie Avital), akinek meztelen látványát mintha írigyelte volna tőlünk a kameraman, vagy a vágó, mert amikor láthatnánk, akkor sem mutat sokat, csak alig. Biztos a fickója volt a rohadék. Vagy buzi, mert ruhátlan fiatalembereket viszont igen gyakran láthatunk, vörös festékkel bevonva.
Helyszínünk: kicsíny, a gátépítés idejére kihelyezett rendőrségi hívatal az erdőben. Hárman tartózkodnak ott: Stuart és Laura, a két hekus, és egy kis cellácskában a minden kisvárosban kötelező alkoholista, Harvey, tudjátok, akit este bevisznek részegen, mert mondjuk lehugyozza valakinek a kocsiját, aztán reggelre szabadon engednek. A két hívatalnok már éppen csomagol, mert véget ért a kiküldetésük, amikor egyszerre csak becaplat egy pucér ifjú, aki hótt vér. Kezében egy piros nyelű rambó-tőrt markol, és ez zavarólag hat, mert ő nem Stallone. A seriff beosztottjai természetesen azonnal letartóztatják, és riasztják a górét, a tökös nevű Jack Sheppard-ot, aki otthonában éppen egy meztelenül kikötözött hölgyről álmodik, mint minden egészséges férfi, de sajnos később kiderül, a lány az ő mennyasszonya volt, és egy gyilkos tette vele ezt a valóságban is. Felriasszák a múlt újraéléséből, amelynek nincs heppiend-je, mivel kedvesét magára hagyta, hogy elkaphassa a killert, aki azonban megtalálta a módját, hogy visszaosonjon, és jól kinyírja a nőt. Íme, már meg is van az első múlt terhét cipelő főszereplőnk, aki zsaru, tehát a szokásos séma. Később még több ilyen figurával találkozunk, mivel az összes esemény az egy évvel ezelőtt történt borzalmakkal kapcsolatos.
Hősünk siet a kis hívatalba, ahol ott ül a kölyök, és egy szót sem hajlandó kinyögni arról, hogy ki ő, mit akar, honnan jött, és hogy mennyi a gázsija ezért a kényelmes filmszerepért. Különböző trükköket tud művelni a vérével, miközben a főnök felkerekedik visszakeresni a nyomait, honnan is érkezett? Nincs nehéz dolga, annyi a vörös supralux mindenhol. Az ismeretlen eközben ráveszi Stuart-ot, hogy lője agyon a szegény kis alkeszt. Nyomozgatás indul jól, melynek során a csinoska doktornő kideríti: az állandóan csurgó vér több embertől származik, mint ahogyan ujjlenyomatai is legalább hat személytől erednek, akiket eltűntnek nyílvánítottak.
A piros srác időközben eltűnik, hogy különböző galibákat okozzon, például kiálljon egy busz elé, és szétfröccsenjen az elején. Ezenközben rejtélyes gyilkosságok történnek, és megtudjuk azt is, hogy a pöre faszi nincs egyedül, nemrég leltek egy hasonlót a városban is. A rejtélyek fokozódnak, bla-bla, a seriff szaladgál az erdőben puskával sokat, és emberek halnak, majd persze a végére minden kiderül.
Szerencsére. Okoz néhány kellemetlen percet az egész. Valami van a háttérben, amit a néző nem tud, és sokáig nem is lebben fel a fátyol a titkokról. Ez a mozzanat eléggé feszélyezett a megtekintése közben, nem sok mindent kötnek az orrunkra, miközben a szereplők már kezdik sejteni, mi ez az egész. (Igen, meg a forgatókönyv-író meg a stáb is, de nem így értettem, na.) Mi meg csak botorkálunk a sötétben, bár legyünk őszinték, ennek is van varázsa, főleg utólag, amikor már kielégül kíváncsiságunk.
Talán nem meglepő, ha azt mondom; vérben bővelkedünk, izgalom is akad ám, nem beszélve a történetről, amely azért nem az eccerű erdő-gyilkos-menekülés triangulum mentén mozog. Kellemes meglepetések érik az embert a kis közösség tagjai részéről, akiknek nagy része hordoz magában valami titkot. Ezeket is megismerjük, és emellé kapunk egy jó horror-filmes élményt, méghozzá nem is az elcsépelt fajtából, természetfeletti, sorozatgyilkos, továbbá egy elgondolkodtató és meglepő befejezést.
Jár a 10/8.

2009. október 8., csütörtök

Antichrist (2009)

Mielőtt bármit is írnék Lars Von Trier legújabb filmjével kapcsolatosan, leszögezném, hogy ezúttal némi elfogultsággal leszek vádolható, ugyanis az 1994-97 között készült "Birodalom" megtekintése óta kifejezetten rajongok a dán származású rendező filmjeiért. Hazudnék ha azt mondanám, hogy minden egyes műve maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, ám az vitathatatlan, hogy így vagy úgy, de minden filmje hosszú napokig adott gondolkodni valót, illetve rengeteg megválaszolatlan kérdést és valami nagyon különös, nyomasztó, borzongató érzést. Talán azért képes ilyen könnyen utat találni az ember legmélyebb érzései felé, mert filmjeinek középpontjában szinte kivétel nélkül hétköznapi emberek hétköznapi problémái állnak s ezeket a hétköznapi, jellegtelen embereket is általában ismeretlen vagy kevésbé jegyzett (ám annál tehetségesebb) színészek játsszák. Az egyszerű színek, a kézi kamera gyakori alkalmazása, a sok már - már bántóan közeli felvétel a szereplők szenvedéseiről gyakran olyan érzést kelt bennünk filmjeinek megtekintése közben, mintha szégyellnénk magunkat amiért illetlenül, mondhatni pofátlanul végignézzük vadidegen emberek legintimebb pillanatait, legnagyobb fájdalmait, végsőkig tartó küzdelmeit vélt vagy valós félelmeikkel. Trier előszeretettel foglalkozik az emberi lélek azon gyötrelmeivel, amit a jó és a rossz közötti harc során szenved el. Eleve szereti feltenni a kérdést, mi a "jó" és mi a "rossz"? Meddig "jó" valami és mikortól tekinthető "rossznak"? Jó példa erre a Hullámtörés című film, amelynek középpontjában az önfeláldozás fogalma áll, ám mindez olyan szituációba helyezve amelynek köszönhetően annak eredendő jósága már közel sem lesz olyan magától értetődő. De térjünk vissza legújabb filmjéhez az "Antikrisztushoz". A filmet az idei Cannes-i filmfesztiválon mutatták be és ahogy az várható volt, rögtön a támadások kereszttüzébe került. Kritikusok természetesen nem a történetet, nem a két rendkívül tehetséges színész (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg) alakítását és nem a film zenéjét vagy fényképezését támadták, hanem a nagyon nyers és durva jeleneteket. Ennyit a Cannes-i fogadtatásról. Jöjjön a film maga.

"És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva."

(Baudelaire: Elősz
ó)

A film egy nagyon szépen fényképezett, szívbemarkoló zenével aláfestett Prológussal indul, amelyben - helyenként pornográf, helyenként kifejezetten érzékinek ható, - lassított felvételeken nézhetjük végig, amint a két főszereplő vadul szeretkezik a zuhanyzóban, miközben szemük fénye, a kisgyermekük, kimászik a járókából majd kiesik a szobája ablakán és szörnyethal.

"Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász-sorunk betőlt.
Találkozunk - irgalmas végezet!
Utólszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon."

(Vajda János: Harminc év után)

A Bűn alól, melynek elkövetéséért a lehető legnagyobb és egyben legfájdalmasabb büntetést kapták, úgy tűnik nem létezik feloldozás. Hosszú hónapok telnek el a Nő életében úgy, hogy magáról nem tudva, szinte katatón állapotban fekszik egy kórházban. Ám hiába a talán önkéntelen menekvés a szembenézés elől, az ébredést követően sem változik semmi. Azzal, hogy átalussza és megpróbál tudomást sem venni arról, ami történt nem old meg semmit. Felesleges azt remélnie, hogy egyszer talán felébred és egy varázsütésre minden a helyére kerül, a Bűn megbocsátást nyer s minden megy tovább a maga megszokott módján. Semmi, de semmi sem lesz olyan már mint annak előtte. Bármilyen gyötrelmes is ezt beismerni magának, ez az igazság.


Ébredése nem ígér megtisztulást, ébredésében nem rejlik az új hajnal, az újjászületés édeskés reménye. Ébredése sokkal inkább a Bűn iszonyatos terhét és annak megváltoztathatatlanságának kegyetlen felismerését hozza magával. Fájdalmas eszmélés, hogy a Bűn, Bűn maradt és éppen olyan fájdalmasan izzó sebként tátong a lelke mélyén a bűntudat, mint korábban. Ennél talán csak a Férfi rezignáltsága, közömbössége borzalmasabb. Ő, aki éppen úgy részese a annak, amit tettek, a megbánás, a bűntudat leghalványabb jele nélkül kíséri figyelemmel a Nő önmarcangoló vezeklését. S mivel a Férfi maga is lélekgyógyász elhatározza, hogy a kezelést átveszi kollégájától. Ám a túlzott racionalizmusa, (az a fajta hozzáállása, hogy a szenvedés, a bánat, a fájdalom mind - mind természetes, épp ésszel megmagyarázható, pszichológiai tételekkel felírható és levezethető fiziológiai-pszichológiai folyamat és ebből adódóan olyan jelenségek melyek kezelhetőek, gyógyíthatóak) és a szinte taszító materializmusa jócskán megnehezíti a közeledését a probléma gyökeréhez. Nem utolsó sorban a Társához, akiről tulajdonképpen nem is tud semmit. A Nő és közte egyszerű orvos-beteg kapcsolat alakul ki, amely nem is megy túl a felszínen megjelenő tünetek kezelésén. A Nő kétségbeesetten remél bűnbocsánatot, kétségbeesetten próbál vezekelni a Bűnért, amit elkövetett, míg a Férfi igyekszik a maga részvéttelen, rideg és szigorúan orvosi eszközeivel megszabadítani őt a bűntudattól. Két, egymástól fényévekre került ember tragédiája ez. A racionális, a Bűnt egyszerű hibaként, kisiklásként a bűntudatot pedig kezelhető tünetként felfogó Férfi és a Bűnt valóságosan megélő, a valódi megbocsátással járó, a valódi feloldozásból eredő felépülésben reménykedő Nő drámája.


"Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szívébe temetett:
Most itt ülünk, siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan . . .
Tekintetünkben, hajh! nem az elvesztett
Az el nem nyert éden fájdalma van."
(Vajda János: Harminc év után)

A Férfi, a maga tudományos módján, igyekszik segíteni a Nőnek ezért visszamegy vele arra a helyre ahol a Nő a Bűn elkövetése előtt utoljára együtt volt a gyermekével. Visszatérnek az Éden-be, ám az erdő már közel sem mutatja azt a barátságos arcát amelyet korábban. A természet, amely azelőtt minden fűszálával, minden apró csodájával az életet, a születést, a boldogságot hirdette mintha kifordult volna önmagából. Az Éden már nem az a biztonságos hely ahová korábban oly' szívesen menekülhettek ha egy kis nyugalomra vágytak. Az Éden félelmetes hellyé vált. Az élet helyét a halál vette át. Madárcsicsergés helyett halotti csönd. Döglött madarak oszladozó teteme, önmaga húsából tépő róka. Mindenütt az elmúlás, a végesség, a reménytelenség, a félelem tükröződik a megváltás, a feltámadás, az üdvözülés leghalványabb reménye nélkül. A valaha biztonságos Éden egyszerre a bizonytalanság és a kétségbeesés színhelyévé vált. A Nőn a kezdeti megnyugvást követően egyre jobban elhatalmasodik a pánik. Majd a szörnyű tudat, hogy a Bűnre való hajlandóság, a Bűnre vágyás és annak élvezete természetünknél fogva adott, velünk született sajátosság, a teljes idegösszeomlás szélére sodorja. Érzi, hogy amitől fél, amitől undorodik, amitől szenved az olyan valami, ami megváltoztathatatlan s ami alól feloldozást várni is hiábavalóság. Az amitől fél az nem az Éden, nem az elkövetett Bűn, hanem Önmaga. Az Önmagában lakó "természet" az, amitől szenved, amit gyűlöl és ami alól feloldozást vár. Az önmagában lakó "természet" az, ami oka szenvedésének. Oka annak, hogy a Bűnt elkövette. Szenved ettől még akkor is, ha ez éppúgy jelen van mindenki másban is, mint Benne. Ám pusztán ennek felismerése nem hordozza magában a várva-várt feloldozást. Nehéz és gyötrelmes folyamat az önmagunkkal való szembenézés s ez a Nő számára sem egyszerűbb. Minden erejével azon van, hogy szenvedésében ne legyen egyedül, hogy a Férfi is átélje azt a borzalmat amit Ő. Így változik szép lassan az Éden Pokollá. A nő privát Poklából formált közös Pokollá.


"Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak . . ."
(Vajda János: Harminc év után)

Összességében azt mondhatom, hogy Triernek sikerült újra meglepnie, bár sok tekintetben azt kaptam amit vártam, várhattam tőle. Volt néhány olyan momentuma a filmnek ami korábban nem volt jellemző a dán rendező munkásságára. Az, hogy a film elgondolkodtató, hogy bővelkedik szimbólumokban, nem szájbarágós és, hogy még hosszú ideig mély nyomot hagy az ember lelkében nos ez nem újdonság egy Trier-alkotástól. A Prológus és az Epilógus szívszorító zenéje, az egészen kivételes operatőri munka, a színészek kiváló teljesítménye (a női szereplő alakítását díjazták is Cannes-ban) szintén nem meglepetés a számomra. A helyenként kifejezetten durva jelenetek viszont igen. Nem mondom, hogy feleslegesek sem azt, hogy nem tesznek hozzá a filmhez, ám véleményem szerint nem sikerült elérnie azt amit akart. Félő, hogy a horrorba illő jelenetek mögött elveszik a lényeg. A drámaiság, a történet valódi tragikuma.

Mindent összevetve nem rossz film az Antikrisztus, ám nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint például a Hullámtörés. Biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek olyanok, akiknek egyáltalán nem fog tetszeni és fanyalogni fognak. Mindezek ellenére ez egy egész jó film, még akkor is, ha nem ez lett Trier legjobban sikerült filmje.

8/10

2009. október 5., hétfő

X-Men kezdetek: Farkas - X-Men Origins: Wolverine (2009)

Valljuk be őszintén, elfogult vagyok, már ami a szuperhősök kalandjait illeti. Hajlamos vagyok arra, hogy joviális elnézéssel kezeljek, olyan logikai buktatókat, bakikat, és csúsztatásokat, amelyek egy másfajta film esetén idegesítenének. A szuper, illetve kevésbe szuperhősök valamiért kivételt elveznek. Felre értés ne essék, a szar film akkor is szar film, ha például kékharisnyás szuperember repked benne, mégsem rovom fel a hibákat oly szigorúan. Hasonló a helyzet az alant taglalandó, legújabb szerzeménnyel is. X-men. Nagy sóhaj, hiszen gyermekkorom kedvenc multikulti szupercsapatáról van szó. Rossz nem lehet, szólottam és legott neki is láttam a letölt….. izé, az USA-ból való megrendelésnek …
Meg is érkezett hamar, színes-szagos szinkronizált DVD formátumban.
Ugye, kezdetek. Tehát nem a trilógia által megkezdett történet fonalát vészi fel a film, hanem elé kanyarodik inkább. És ezt egész ügyesen teszi. Bár volt olyan érzésem, hogy azok az emberek, akik csak, és kizárólag a mozifilmekben láttak X-ment, nem értékelhetik annyira a filmet, mint azok, akik már képregényformátumban is találkoztak kalandjaikkal. Több olyan kikacsintás is volt, ami kimondottan a képregényrajongóknak szólt, és ez örömmel töltött el. Ugyanakkor, azok számára is élvezhető és követhető volt a sztori, akik meg nem forgattak a képeskönyveket soha.
Kiderül pl, hogy Farkas (mi a faszért nem Rozsomák, az nem ilyen kemény név??? ... a szerk) öreg. Nagyon öreg. Mondjuk ezt tudtuk eddig is, de most nemi konkrétumunk is van. Meg hogy van egy testvére. Akarom mondani féltestvére. És hogy apagyilkos kissrác volt. És sok háborúban vett részt, azért ilyen kiégetten cinikus. Itt jegyezném meg hogy a főcim kimondottan hangulatosra sikeredett, a tematikáját, és megvalósítását tekintve egyaránt. Farkas barátunk, testvérével ellentétben nem kimondottan rajong a vérontásért, mindössze teszi azt amiben jó. Háborúskodik. Fivére azonban igazi megszállott, aki egy idő után mar barát és ellenség között sem tesz különbséget. Így kerülnek mindketten Stryker ezredes védőszárnyai alá, egy sikertelen kivégzést követően.
Stryker ezredes sem kevésbe megszállott, egy elit alakulatot hozott létre mutánsokból és mindenfele titokzatos missziókat vezet. Van itt pisztolyhős, kardmester, kicsibuldózer, stb. Egy pont közös csak bennük: mindannyian szeretnek ölni, és kicsit ketyósak. Egy afrikai küldetés során, mely egy titokzatos fémmel teli meteordarab korul bonyolódik, és egy kis falu lakosságának ritkításában ér véget, Farkas besokall, és otthagyja a díszes kompániát.
6 évvel később láthatjuk Őt viszont. Kanada, favágó élet, csinos feleség, álomház. Sejthető hogy az idill nem maradhat. És nem is. Felbukkan Stryker egy figyelmeztetéssel. Valaki(k) a regi csapattagokra vadásznak. Lőttek az idillnek. Az asszonykát kicsit megszaggatják, és az elkövető kilétére is fény derül. A bomlott agyú tesó vérengzik egy kicsit. Megvan az első nagy testverbunyó, amibe Farkas barátunk (akkor még) csontbicskája bele is törik kissé. Kapva kap hát Stryker ajánlatán, aki felkínálja neki az elpusztíthatatlanságot, egy adamantium csontváz formájában. Stryker, egy új szuperfegyvert remél szerezni, Farkas is, csak Ő nem a haza szolgálatában gondolkodik, így a beültetés után legott meg is szökik, és keresni kezdi testvérét. Aki, mint később kiderül nem csak a saját szakállára gyilkolgat, hanem megrendelésre is, és a megrendelők között van Stryker is. Innentől van minden, menekülés, harcolás, kardozás, jogos és jogtalan bosszú egyaránt. Közben felbukkannak mar ismert arcok, fiatalabb kivitelben (Küklopsz, Xavier, Jason). Van kötelező épületrombolás. És válasz ami mar az elején elkezdett foglalkoztatni. Jelesül pedig hogy miért is nem emlékszik Farkas koma semmire sem? És miért is nem teljésen úgy viselkedik mint a trilógiában, értem itt ez alatt , hogy nem olyan született tuskó még, sőt egy kicsit nyálas is . A végére minden a helyére kerül, és egy olyan Farkastól búcsúzunk, aki mar megfelel annak, akit a sorozatban megismertünk.
Egyszóval szerintem egy rendes iparos munkát kapunk a képernyőre. A színészek olyanok amilyenek, nem lógnak ki a többi X-men film közül. A effektek rendben, a történet is. Természetesen nem ez a film fogja megváltani a világot, még csak a hónap filmje címre sem pályázhat, mindazonáltal kellemes kikapcsolódás a szürke hétköznapokból. Képregény és X-men fanoknak kötelező. Akciófilm-rajongóknak ajánlott.
Részemről meg egy elfogult 8/10
És természetesen a kötelező IMDB-s link .
No meg egy jó kis trailer .