2009. szeptember 1., kedd

Ils (Them) (2006)

Az Ils (Ők) című, alig 75 (!) perces francia horrorfilm, David Moreau és Xavier Pauld kettős első rendezése. Nem mellesleg a film forgatókönyvét is ők jegyzik. Mint említettem, a mű első rendezése a kettősnek, s ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy külön – külön sem alkottak semmi említésre érdemeset ezt megelőzően a filmművészet terén, erős kétségeink támadhatnak a minőséget illetően.

Ám ezen kétségeink, már a film első jelenete után szertefoszlanak és elkönyvelhetjük magunkban, hogy megérzéseink bizony nagyon csúnyán becsaptak, mert ez nem pusztán egy jó film, hanem annál sokkal több, ez egy maradandó alkotás. Olyan, ami jó mélyen beleivódik az idegeinkbe és egyhamar nem fog nyugton hagyni minket. Olyan, amin elgondolkodunk, amin megdöbbenünk. Olyan, ami a valóság erejénél fogva ránt ki minket abból a világból, amelyet rózsaszín szemellenzőként tettünk fel magunk elé remélve, hogy önmagunkat is becsapva, egy mesterséges, műanyag ízű ál-valóságba menekülhetünk. A film, mint céloztam is rá, valóságos történeten alapszik. Legalábbis ezzel a felirattal indul. De legyen ez akár csak egy egyszerű marketingfogás is, a félelmetes az egészben az, hogy mire a film végére érünk és túl vagyunk a befejező képsorok kiváltotta sokkon, megállapíthatjuk, hogy sajnos a történet egyáltalán nem áll távol a valóságtól. Azt hiszem ez a felismerés a filmben a legborzasztóbb. Ettől lesz az Ils az, ami. Egy nagyon – nagyon jó film. De egyben sokkal több is annál.

A történet eleje nagyon egyszerű, már – már klisésnek is mondható. A kezdő jelenetben egy anyát és annak tinédzser lányát láthatjuk, amint késő este autóbalesetet szenvednek egy elhagyott úton, valahol Romániában. Segítséget nem tudnak kérni, s mire másnap reggel az összetört kocsira rátalálnak, mindkettejüknek nyoma veszik. A következő jelenetekben már egy francia tanárnőt ismerhetünk meg (Clementine szerepében, Olivia Bonamy), aki feltehetőleg nyelvet tanítani költözik Romániába író párjával (Lucas szerepében, Michael Cohen). A két fiatal értelmiségi éppen a baleset helyszínéhez legközelebb fekvő hatalmas, magányosan álló házat szemeli ki magának és veszi is meg. Ám nem sokkal a beköltözésük után az egyik este, furcsa zajokat hallanak a kertből. Ezt követően a zajok eredetét kereső Lucas szeme láttára viszik el az autójukat, majd egyre furcsább események kergetik az őrületbe a hatalmas házban magára maradt párt. Először csak az áram megy el és jön vissza. Ekkor már sejthető, hogy a ház közvetlen közelében van(nak) valaki(k). Majd zajokat és lépteket hallanak a lakásban. Ez csalhatatlan jele annak a nem túl biztató dolognak, hogy az(ok) a valaki(k) már bent van(nak), a lassan az őrület határán lévő pár számára egyedüli biztonságot jelentő házban. A hangok egyre idegesítőbbek, a léptek is egyre közelebbről hallatszódnak s a fiatal páron fokozatosan eluralkodik a pánik. Bár fogalmuk sincsen kivel vagy kikkel van dolguk, tudják, elkerülhetetlen, hogy valamiképpen megvédjék magukat, hogy bármi áron is, de túléljék az éjszakát. Mert bár abban biztosak, hogy nem pusztán egy ízetlen tréfa áldozatai, arról fogalmuk sincsen, hogy ki vagy kik és miért fenyegetik a biztonságukat.

Ezt követően jön majd az, ami véleményem szerint a film legnagyobb erénye. Hőseink viselkedése ugyanis nem a szokásos klisés „szembeszállok vele akárki is az” viselkedés, sokkal inkább az, amit bárki más hétköznapi ember tenne a helyükben. Nem keresnek egy baltát vagy egy konyhakést, hogy felkutassák a betolakodót, aki lassan az idegösszeroppanás határára sodorja őket. Nem kívánnak mártírokká válni, nem érzik magukat erősebbnek senkinél, pláne nem akkor, ha azt sem tudják kivel, vagy mivel állnak szemben. Reakciójuk a lehető legtermészetesebb. Úgy vélik, ha már a tulajdon házukban sincsenek biztonságban, megpróbálják megvédeni az egyetlent, ami még megmaradt nekik, amit még egyedüliként elvehetnek tőlük, az életüket. Felesleges hősködés helyett egyszerű menekülést látunk a film második felében. Borzongató, ahogy a két egyszerű, hétköznapi fiatal, akik az egész életüket lét és egzisztenciális biztonságban élték le, egyszerre közönséges űzött vaddá válik. Először csak az autójuk. Majd a házuk. Végül már úgy tűnik, a puszta létük sincsen biztonságban. Fakó, szürkés árnyalatú színek, zene helyett kellemetlen zörejek, kereplők, morgások fokozzák a már – már fokozhatatlant, miközben hőseink kétségbeesetten próbálnak kijutni a saját tulajdonukból, az oly’ biztonságosnak vélt lakásukból. Ezt követően a ház alatti csatornarendszerben folytatódik a vesszőfutásuk, ha lehet még nyomasztóbbá téve a filmet. A sötétség valóban sötétség, vagyis sokszor csak a hallásunkra támaszkodhatunk, ami nem csak azért hátborzongató, mert a világosság hiánya eleve ad egyfajta bizonytalanság érzést hanem azért, mert a film talán legjobban eltalált része a hanghatás. Zenét itt szándékosan nem írok. Zene helyett mindenféle beazonosíthatatlan hangot, zörejt, kattogást, nyekergést, nyikorgást, szuszogást, morgást, kerepelést szolgáltatnak a félelmetes hangulat megteremtése érdekében. Mit ne mondjak, sikerült.

A film végére még kapunk egy lelki gyomron vágást, amikor is minden világossá válik előttünk, és ha lehet, így még sokkalta sötétebb színezetet kap az egész. Többet nem árulnék el erről az alkotásról, mert ez az a film, amit okvetlenül látni kell!

10/9

Nincsenek megjegyzések: