„
Vakok közt a félszemű a király.”
A „Legenda vagyok”, „28 héttel később”, „Tooth And Nail” és a „Happening” után egy újabb apokaliptikus vízió. Úgy látszik, manapság erre van kereslet, érdemes lenne ezt pszichikailag is mélyebben boncolgatni, vajon miért élik virágkorukat az erre kihegyezett filmek, de természetesen én nem kívánok ilyen mélységekbe vágni a szikémmel, nem vagyok én Réz András. Szerencsére.
Ha mégis némi magyarázatot keresnénk, én azt mondanám, hogy valószínűleg a korszellem ébredezik, látván az emberiség feje fölött gyülekező sötét fellegeket, de egyszerűen az is előfordulhat, hogy olcsóbb kevés színésszel forgatni. A világvége – amely alatt mi nagyképűen az emberiség végét értjük – mindig is kelendő téma volt, és lesz is. Persze ebbe nem számolom a kereskedelmi szennycsatornák katasztrófafilm dömpingjét, amelyek lassan már „hurrikán versus meteor” mélységekben búvárkodnak, hiszen az más kategória, a fenyegető veszély ezekben sosem éri el a katarzist, a végső pontot, fajunk kipusztulását, vagy visszasüllyedését a „teremtés koronái” pozícióból a nullára.
Ha a „Blindness”-t hasonlítani akarnám valamihez, akkor egy „Triffidek napja” és „Legyek ura” ötvözetként tudnám a leghitelesebben ábrázolni, de azért a képlet nem ennyire egyszerű. Egy érdekes játék a gondolattal, az emberi természet sötét oldalának végzetszerűen újra és újra felmerülő témájában. Mi lenne, ha…?
Igen, gondolat. A mai nézőknek ez meglepő lehet ebben a műfajban, hiszen a szupermozivá avanzsált „Legenda vagyok”-ban is csak egy rohadtul erőltetett pár mondatos tolerancialecke tellett, méghozzá olyan központisággal, hogy az ember úgy érzi eme közhelyes lejárt lemez köré épült a film.
Persze ne várjunk Schopenhauer-i filozofikus szárnyalást sem, hiszen azért mégiscsak egy filmről van szó, amely, ha jellemezni akarnám, 85%-ban dráma, a maradékban pedig thriller.
A hatalmas forgalom közepén egy autó megáll, és nem is akar elindulni. Sofőrje egy ázsiai fiatalember. Egyik pillanatról a másikra megvakult. Szerencséjére (?) segít neki egy fickó, aki hazaszállítja autóján, majd el is lopja azt. Feleségével irány a szemész szakorvos, ám az nem tud megállapítani a különös betegségről semmit. Másnapra egyetlen biztos diagnózist tud felállítani a doki: a kór fertőző. Ő sem lát már. Mint ahogyan a kocsitolvaj, és a szemész többi páciense sem. Az ilyen sztorikban kötelező szkafanderes-légzőmaszkos alakok megérkeznek, és már viszik is őket karanténba. Az orvos felesége vele tart, azt hazudja, hogy ő is megvakult. Az elkülönített helyen eleinte csak páran vannak, és minden eléggé rendezetten folyik, hála a látó nőnek, de ez nem tart örökké. A fertőzés egyre több embert hoz közéjük, zsúfolásig megtelnek a kórtermek, amelynek velejárója a kosz, a káosz és a rosszabbik emberfajta megjelenése is. Afféle mini-társadalom alakul ki, ezáltal vége az ál-idillnek. Fegyveres őrzőik szabály megszegése miatt lelőnek pár újonnan érkezettet. Egy pisztollyal rendelkező barom kikiáltja magát a „hármas kórterem királyának”, és születésétől fogva vak cimborájával (aki ugye jelentős előnyben van a többiekkel szemben - ilyen is ritkán fordul elő) nekiáll zsarnokoskodni, amely az ételszállítmányok elosztásának uralásával jár. Először kaja az értékekért akció jön, majd amikor ez már az első körben lefut, következik a kaja a punciért követelés. Bár a doki látó felesége még mindig előnyben van a többiekkel szemben, mégis erkölcsei visszatartják a zsarnokoskodó balfaszok rendberakásától, de egy kényszer-orgia után, amelynek egy nő halálos áldozata lesz, bosszút áll.
Nemsokára felfedezik, hogy szabadok, nem vigyáz már rájuk senki, így szemünk elé tárul a világ, amelynek trónjáról az ember lezuhant. Az utcákon vak vezet világtalant, marakodás az élelemért, hasonlóan egy hazai bolt trappista-akciójához. Ez az igazi apokalipszis.
A film erényei közé tartozik, hogy alaposan érzékeltetni tudja a kiszolgáltatottságot, amelyet egy vak ember érez. A képi világa is segít ebben, nincs hatásvadászat inkább realista-melankólia és reménytelenség uralkodik. Ez nem negatívum. A társadalom-kritika megállja a helyét, és a reakciók is hitelesek. Komor és mocskos az egész az utolsó percekig. Julianne Moore, a szemész felesége nagyot alakít, bár eddig én csak egy filmben láttam őt, a „Next” című atomfos papirmasé FBI ügynöknőjeként. (Tanulság: sose nézz Nicholas Cage filmet!!!) Elismerésre méltóan játssza a gondoskodó hitvest, még azt is elviseli, hogy párja elkap egy kis „vakrandira” egy másik nőt. A többiek is hitelesen hozzák a botorkáló beteget, bár ez nem olyan nagy bravúr. Aláfestő zene alig van a film folyamán, de ami van, az némileg megöli a feszültséget, ám valahogy mégis illik a hangulathoz.
Ami nem jött be, hogy majd’ két órás lett az egész, ezáltal van benne üresjárat rendesen, ezt nem értem miért kellett. Egyszer mindenképpen ajánlatos megnézni, és egy kicsit átérezni, átgondolni.
És megtudjuk a végére, milyen is igazán látni. Már ezért is érdemes.
10/7
Ha mégis némi magyarázatot keresnénk, én azt mondanám, hogy valószínűleg a korszellem ébredezik, látván az emberiség feje fölött gyülekező sötét fellegeket, de egyszerűen az is előfordulhat, hogy olcsóbb kevés színésszel forgatni. A világvége – amely alatt mi nagyképűen az emberiség végét értjük – mindig is kelendő téma volt, és lesz is. Persze ebbe nem számolom a kereskedelmi szennycsatornák katasztrófafilm dömpingjét, amelyek lassan már „hurrikán versus meteor” mélységekben búvárkodnak, hiszen az más kategória, a fenyegető veszély ezekben sosem éri el a katarzist, a végső pontot, fajunk kipusztulását, vagy visszasüllyedését a „teremtés koronái” pozícióból a nullára.
Ha a „Blindness”-t hasonlítani akarnám valamihez, akkor egy „Triffidek napja” és „Legyek ura” ötvözetként tudnám a leghitelesebben ábrázolni, de azért a képlet nem ennyire egyszerű. Egy érdekes játék a gondolattal, az emberi természet sötét oldalának végzetszerűen újra és újra felmerülő témájában. Mi lenne, ha…?
Igen, gondolat. A mai nézőknek ez meglepő lehet ebben a műfajban, hiszen a szupermozivá avanzsált „Legenda vagyok”-ban is csak egy rohadtul erőltetett pár mondatos tolerancialecke tellett, méghozzá olyan központisággal, hogy az ember úgy érzi eme közhelyes lejárt lemez köré épült a film.
Persze ne várjunk Schopenhauer-i filozofikus szárnyalást sem, hiszen azért mégiscsak egy filmről van szó, amely, ha jellemezni akarnám, 85%-ban dráma, a maradékban pedig thriller.
A hatalmas forgalom közepén egy autó megáll, és nem is akar elindulni. Sofőrje egy ázsiai fiatalember. Egyik pillanatról a másikra megvakult. Szerencséjére (?) segít neki egy fickó, aki hazaszállítja autóján, majd el is lopja azt. Feleségével irány a szemész szakorvos, ám az nem tud megállapítani a különös betegségről semmit. Másnapra egyetlen biztos diagnózist tud felállítani a doki: a kór fertőző. Ő sem lát már. Mint ahogyan a kocsitolvaj, és a szemész többi páciense sem. Az ilyen sztorikban kötelező szkafanderes-légzőmaszkos alakok megérkeznek, és már viszik is őket karanténba. Az orvos felesége vele tart, azt hazudja, hogy ő is megvakult. Az elkülönített helyen eleinte csak páran vannak, és minden eléggé rendezetten folyik, hála a látó nőnek, de ez nem tart örökké. A fertőzés egyre több embert hoz közéjük, zsúfolásig megtelnek a kórtermek, amelynek velejárója a kosz, a káosz és a rosszabbik emberfajta megjelenése is. Afféle mini-társadalom alakul ki, ezáltal vége az ál-idillnek. Fegyveres őrzőik szabály megszegése miatt lelőnek pár újonnan érkezettet. Egy pisztollyal rendelkező barom kikiáltja magát a „hármas kórterem királyának”, és születésétől fogva vak cimborájával (aki ugye jelentős előnyben van a többiekkel szemben - ilyen is ritkán fordul elő) nekiáll zsarnokoskodni, amely az ételszállítmányok elosztásának uralásával jár. Először kaja az értékekért akció jön, majd amikor ez már az első körben lefut, következik a kaja a punciért követelés. Bár a doki látó felesége még mindig előnyben van a többiekkel szemben, mégis erkölcsei visszatartják a zsarnokoskodó balfaszok rendberakásától, de egy kényszer-orgia után, amelynek egy nő halálos áldozata lesz, bosszút áll.
Nemsokára felfedezik, hogy szabadok, nem vigyáz már rájuk senki, így szemünk elé tárul a világ, amelynek trónjáról az ember lezuhant. Az utcákon vak vezet világtalant, marakodás az élelemért, hasonlóan egy hazai bolt trappista-akciójához. Ez az igazi apokalipszis.
A film erényei közé tartozik, hogy alaposan érzékeltetni tudja a kiszolgáltatottságot, amelyet egy vak ember érez. A képi világa is segít ebben, nincs hatásvadászat inkább realista-melankólia és reménytelenség uralkodik. Ez nem negatívum. A társadalom-kritika megállja a helyét, és a reakciók is hitelesek. Komor és mocskos az egész az utolsó percekig. Julianne Moore, a szemész felesége nagyot alakít, bár eddig én csak egy filmben láttam őt, a „Next” című atomfos papirmasé FBI ügynöknőjeként. (Tanulság: sose nézz Nicholas Cage filmet!!!) Elismerésre méltóan játssza a gondoskodó hitvest, még azt is elviseli, hogy párja elkap egy kis „vakrandira” egy másik nőt. A többiek is hitelesen hozzák a botorkáló beteget, bár ez nem olyan nagy bravúr. Aláfestő zene alig van a film folyamán, de ami van, az némileg megöli a feszültséget, ám valahogy mégis illik a hangulathoz.
Ami nem jött be, hogy majd’ két órás lett az egész, ezáltal van benne üresjárat rendesen, ezt nem értem miért kellett. Egyszer mindenképpen ajánlatos megnézni, és egy kicsit átérezni, átgondolni.
És megtudjuk a végére, milyen is igazán látni. Már ezért is érdemes.
10/7
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése